Különös szertartás zajlott ma este a konyhánkban. A konyhapulton pöffeszkedett a pipacsokkal díszített levesestányérban a hétvégi gulyás utolsó adagja. Nem kedvelem a kaotikus állapotokat, de most kifejezetten tetszett, ahogy egymás hegyén-hátán hevertek a sárgarépa karikák és a krumplikockák, köztük diszkréten meghúzódva a húscafatok – mindig a hús fogy el legelőször a fazékból –, a babszemek némelyike kacéran kivillantotta fehér belsejét, a piros léből szigetként emelkedett ki egy véletlenül megmaradt hatalmas darab nokedli (a fiaim szerint nokedláj, mert már túltanulták magukat angolból). Nyami!

Egyvalami zavart: a leves és a tányér találkozásánál, illetve a zöldségek közötti területeken képződött hab. Hanyag lett volna a mosogatás? Nem hiszem, mindig elöblítem az edényeket. Túlságosan felforraltam a levest? A tányér alja nem tűzforró. Csak nem megromlott? Akkor szokott így felhabzani a leves. De akkor savanyú lenne a szaga. A tányér fölé hajoltam, mélyeket slukkoltam a feláramló gőzből. Nem érzem savanyúnak. Nem érzem semmilyennek. A férjem is megszagolta, semmi különöset nem tapasztalt. Ez a nap is csak olyan, mint a többi, már október óta.

Jött a kicsi, kontyba fogta a rasztáit, mélyen belehajolt a tányérba. A tesztelés ezúttal is sikertelen volt. A nagy is a hajtekergetéssel kezdte, majd ő is közölte, hogy ennek sincs semmi illata.

Négy felnőtt ember állt tanácstalanul a konyhában, időnként mély hódolattal bókolva egy tányér leves előtt – eredménytelenül. Meg kellene kóstolni. Jelentkezzen, aki már érzi az ízeket! Egyik balra csoszog, másik jobbra inal, a harmadik süketnek teszi magát. Mint az iskolában… Megint a tanárnak kellett elvinnie a balhét…

(Emlékeztek még a Szimat Szörény című filmre? Nekem csak ez az alliteráló sor maradt meg belőle, időnként használom mind a mai napig. Rákerestem. Emberek, kész csoda, hogy normális felnőtt lett belőlünk!)