November első hetében ment el a szaglásom. Mivel akkortájt elég sok mindennel meg kellett küzdenem, kezdve a levegővétellel, zárva a fájdalmakkal, ez csak egy újabb pipa volt a tünetlistán. Karácsony táján már jó lett volna érezni az ételek illatát, de a piruló hagyma akár szénné is éghetett volna, akkor sem éreztem volna meg. Sütöttem a mézeskalácsot, a sonkás párnácskákat, a sajtos rágcsát – semmi. Szórhattam a szegfűszeget, hinthettem a fahéjat. Forralt bor? Friss kenyér? Sült csirkecomb? Eh… A mai napig nem tudom, befújtam-e már magam a parfümmel.

Vannak persze vitathatatlan előnyei is: ha kandúrmacskánk nagy boldogságában kisebb felhőnyi bűzgázt enged ki, nem hiányzik, hogy egy molekulányit is felfogjak belőle. A szájszaga sem zavar, és a hányását is könnyebb volt így feltakarítani, mivel önmagában a látvány még nem késztetett öklendezésre. A Covid-ambulancián rá se fütyült senki a tócsára, amit a hajléktalan férfi engedett maga alá, mert nem volt szaga. Csak abból gondoltam, hogy penetráns lehetett az ájer, mert a ¾ óra múlva megérkező takarítónő majdnem elsírta magát a dupla maszk ellenére is.

De nagyon hiányzik az otthonom, a férjem, a gyerekeim, a kávé illata. A tantermek klasszikus nedves tornacipő, süldő vaddisznó és kifejlett hím oroszlán keverékének szaga. A saját testszagom. Nem érzem magamat így teljes értékűnek. Egy-egy illatfoszlány bejut néha, aztán hiába próbálom letüdőzni a pörkölt gőzét, már elillant, nincs tovább. Nem tetszik ez a sterilizált világ.

Ezen az orromban képződött sűrű vattacsomón ma először hatolt át tartósan valami. 19:20 volt, éppen Vaján autóztunk át, siettünk haza, hogy meg ne szegjük a kijárási korlátozást. Az esti köd nyomta le, s valahogy bejutott az autóba. Mélyeket szippantottam, nem hagytam a férjemnek belőle – minek is neki, úgysem érzi. Így még nem örültem soha a széngáz szagnak, mint most. Ki a büdöset nem becsüli…