Jónak lenni jó, de egyáltalán nem könnyű. Publikus jót találni egy olyan napon, amikor az égvilágon semmi nem történik, szintén  nem az. Akkor meg pláne nem, ha egymást követik az ilyen eseménytelen napok. Nem vagyok az a típus, aki bárgyú mosollyal az arcán elfogad a sorsától hideget-meleget. De ha elkezdtem az örömnapló írást, szeretném kihúzni a századik napig, még akkor is, ha néhány emberben azt a téves képzetet keltem, hogy nekem milyen kutya jó dolgom van. Elvégre naponta zengedezek katicabogárkáról, finom ételekről, bagolyhuhogásról, cinke röptéről. Na igen, de azon a napon ennyivel van ennyi! Be vagyok zárva. Mintha nem a saját életemet élném. Annyira idegen a lábam, hogy többször kívántam már, hogy inkább vágták volna le, már nem fájna, már tudnék járni. Sétálni szeretnék! Felszaladni a lépcsőn. Ugróiskolázni! Táncolni. De már azzal is beérném, ha tíz perc ácsorgás után nem állna neki valami láthatatlan szörny egy kínzóeszközzel, hogy átpréselje a térdkalácsomat a térdhajlatomon. Vagy ha meg bírnék tenni két-háromszáz métert egyben. Be tudnék szállni a fürdőkádba. Ha nem azt érezném fél 12-kor, hogy vége a napnak, nem bírok több lépést megtenni. Egyszerűen csak fel akarok állni és elindulni. Nem próbaérintésekkel tesztelni, hogy most elbír-e a lábam, vagy a térdembe fog fúródni a lábszárcsontom.

Nem vagyok angyali türelemmel megáldva, sokat beszélek magamban, mostanában Ráskó Esztert és Kormos Anettet magam mögé utasítom trágárságban, pedig sosem bírtam a csúnya beszédet. De már nagyon elegem van ebből a fékezett habzású életből. Nem voltam soha világutazó, hiperaktív nyüzsgönc, de vissza szeretném kapni azt a kis szeletet, ami eddig az enyém volt a világból.

Ez a fotó nemcsak azért aktuális, mert kerek öt éve készült a suliban, hanem azért is, mert magam is érzem, hogy valami megváltozott bennem. Ha korábban valaki azt mondta nekem, hogy nyugodjak meg, az felért a harci kutyának adott tépd szét paranccsal. Nehezen tudtam visszafogni magam, olyan ideges lettem, hogy felszökött a vérnyomásom. Most meg fél éve hallgatom, hogy türelem, türelem, türelem, s eddig kibírtam gyilkosság nélkül. Tudom, valószínűleg én is ezt mondanám másoknak. Ennyi idő után mi a csudát lehetne mást mondani? De már tényleg egyre nyugodtabban tűröm, hogy türelemre intsenek. Lehet, hogy a végén tényleg angyal leszek? Á, inkább Tünde tanár néni szeretnék lenni megint.

[Örömnapló: 59. nap]