Ez az évkezdet több szempontból is rendkívüli. A legismertebb okot most hagyjuk. Beszéljünk inkább arról, hogy hová tűntek a szárnyas hangyák. Mert az elmúlt kb. tizenöt évben csak azt nem tudtuk, honnan jönnek ennyien, most viszont azt sem, hol lehetnek; elvétve találok egyet-egyet a mosogatóban vagy a gáztűzhelyen. Eddig minden februárban hangos koppanások jelezték jöttüket. Mintha a csillárnak abból a részéből bújtak volna elő, amely a plafonhoz illeszkedik. Szóval jöttek, zúgva köröztek, nagyot koppantak, aztán kezdődött a háton pörgés, amiből aztán képtelenek voltak felállni. Tele volt velük a nappaliban az asztal, s mint valami szektás társaság, búgták a búcsúdalt, gyászruhában járták a haláltáncot. Nem lehetett velük mit kezdeni. Nem voltak taníthatóak, mint a kis fekete hangyák, akikről már többször írtam. Most is megjelent egy csapat a fürdőszobában, kaptak egy darab kenyérhéjat, s amikor teljesen ellepték, elvettem tőlük a vacsorát, s az utolsó dolgozóig mindet lesöpörtem, lerázogattam a kenyérről. Beszélgetni sem kellett velük, csak annyit, hogy menjenek haza, mert elsőre értettek a szóból. Nagy kegyetlenül az elhullott morzsát is elvettem tőlük. De nem öltem meg egyet sem. Nem szórtam rájuk sütőport, szódabikarbónát, gyilkos folyadékokat, nem tettem ki a csapatot a porszívós próbatételnek sem. Elmentek maguktól, mint mindig. Már nem zavar, ha nem hiszik el, de nekem ez bevált.
Telente lakott egy házi zugpók a fürdőszobaszekrény alatt. Első évben kilakoltattam a hóra – akkor még volt hó. Aztán rájöttem, hogy nem bánt senkit. Azt nem tudom, mit evett, mert se légy, se szúnyog, se muslincafélék nincsenek ilyenkor, de jó volt nézni, ahogy a nagy csöndben előbújt, a legkisebb zajra visszahúzódott. Idén nincs zugpók a zugban. De a hosszú lábú kaszáspókok is elvétve jönnek elő. Bezzeg a poloska, az minden héten rám hozza a frászt, amikor a sötétben felbőgeti a motort. Olyankor nincs mese, Misinek kelnie kell, hogy megkeresse a biolehallgatót. Nappal megfogom, kihajítom, de este valahogy baljósabb, ahogy megfontoltan átzakatol a szobán.
Néhány napja szemezek egy verőkeltő bodobáccsal – azzal valahogy semmi bajom, pedig az is a poloskafélék közé tartozik. Ott sétafikál az ablaküvegen, de ahogy közeledni lát, elbújik valamelyik virágcserépben. Elfér. Nem hangos, nem büdös, nem hagy lábnyomokat maga után. Milyen gonosz ember lennék, ha bántanám isten tehénkéjét? Mert így is hívják, meg tűzoltó bogárnak, suszterbogárnak. Azt nem tudom, mennyire felel meg az igazságnak, de állítólag senki nem látta még sem verni, sem kelteni, sem tüzet oltani, de még cipőt talpalni sem, bezzeg tavasszal a bokrok alján, fák tövén a maguk csendességében szépen elvonatoznak, s nem egymás kezét fogva haladnak, így népnyelv a maga szókimondó, s egyáltalán nem álszemérmes módján baszóbogárnak is hívja. Hogy mi köze lehet istenhez meg a tehenekhez, nem tudom, mindenesetre furcsállom, hogy egyes cikkek a piros-fekete bogarak kapcsán azon lamentálnak, hogy hol lehet a szexuális teljesítőképesség határa. Hát, az emberek furák néha...
Ma kedves vendég látogatott meg: egy hétpettyes katicabogár. Egyszer csak ott ült a csupasz karomon. A fotó kedvéért rátettem a fokföldi ibolyára, aztán kivittem enni a konyhába, kissé levéltetves az egyik orchideám. Ugye milyen jó szívem van? Na jó, bevallom: igazából azért menekítettem ki a katicát, nehogy megpocsékolja a bodobács. Vagy felkelti, megveri, csizmát húz a lábára, fecskendővel lemossa a pöttyöket a kabátjáról... Mit lehet tudni ebben a furcsa világban? Hátha tévesek azok a megfigyelések.
[Örömnapló: 58. nap]
