Az időutazáshoz nem kell feltétlenül időgép, néha elég, ha az ember meglát valami régről ismerőset, s már repülhet is vissza képzelete szárnyán az időben, akár évtizedeket. Az én gépemet ma a Sarlós Isten szobra indította be...
Hogyan kerültem kapcsolatba ezzel az ősi istennel? A szép történetek és a történelem iránti szenvedélyemet a szüleimnek köszönhetem. Bármennyire szegények voltunk is, minden hónapban új könyv állt a házhoz. Sok-sok sorozatra előfizettek, amelynek a XX. század második felében egy művelt ember polcán ott kellett lennie: nekünk is megvolt például a Világirodalom remekei, a Magyar irodalom remekei, a Magyar Remekírók sorozat, a Jókai-összes; de százszámra vannak pöttyös, csíkos kislányregények, Delfin-könyvek, krimik, s annyi minden még. Ha hirtelen eltűnne az Internet, akkor is két emberöltőre elegendő olvasnivalóm van. Illetve újraolvasni valóm, hiszen ezeket már mind-mind olvastam, van, amit tucatszor vagy többször.
Tízévesen két olyan könyv volt a kedvencem, amit mai gyerek már nemigen venne a kezébe. Mindkettő a Képes Történelem sorozat darabja: az Ős napkeletben szerettem bele Tutanhamon halotti maszkjába, s lettem történelemtanár, az „Emlékezzünk régiekről...” címűből pedig a Kárpát-medence őstörténetét és a honfoglalást ismertem meg. Azért gondolom, hogy a mai gyerekek érdeklődési körén ma már kívül esik ez a terület, mert az őskort pár éve kivették a történelemkönyvekből, az ókort pedig teljes egészében kiherélték. Egy fekete-fehér fotókkal illusztrált könyv ma már nem éri el az ingerküszöböt. De nekem némelyik kép olyan, mintha a családi fényképalbumot lapozgatnám! A Sarlós Isten, a vértesszőlősi Sámuel tarkócsontja, a szilágysomlói fibulák, a bezdédi tarsolylemez, a rakamazi turulos hajfonatkorong, s persze a nagyszentmiklósi kincsek mind-mind a személyes múltam darabjai. Mintha rég látott nagynénik, unokatestvérek, elfeledett oldalági rokonok képeit nézném. Élmények fűződnek hozzájuk. Álmok, hogy egyszer én is régész leszek. Kezdetleges próbálkozások, hogy kőből-fából szakócát eszkábáljak, agyagból termékenységszobrot gyúrjak, kavicsokból olyan ékszert készítsek, amilyen az avar asszonyoknak volt. Kockás papírra sírleletet rajzoltam Jósa András és László Gyula finom vonású rajzai nyomán. Mit mondhatnék: feladtam volna a leckét egy sírrablónak, ha az én munkámat akarta volna alapul venni... De akkor is végtelenül élveztem mindezt!
Boldog, tevékeny, képzeletgazdag évek voltak. Volt mód és lehetőség az elmélyülésre. És én nem sajnáltam rászánni az időt az olvasásra, tervezésre. Ezért is maradt meg bennem a Sarlós Isten képe, aki most tért haza észak-amerikai turnéjáról – milyen képzavar, ugye? Akit érdekel, májusig felkeresheti Szentesen, a Koszta József Múzeum időszaki kiállításán.
Ha ott vagytok, azért egy pillanatra gondoljatok rám, s üdvözöljétek a nevemben a sorstársamat: neki se nagyon van lába... Bár, az enyém mintha már kezdene visszanőni...
[Örömnapló: 57. nap]
A szobor hazatértéről a Librarius kortárs kult magazinból értesültem.
