Nagyon gáz, ha az ember saját magától idéz? Ha igen, akkor nézzétek el nekem.
„Mint egy rossz burleszkben: sminkelés közben szemen böktem magam a ceruzával, a parkolóban beleejtettem a táskámat a sárba, ahogy lehajoltam érte, elrepedt rajtam a harisnya, a felvétel előtt tíz perccel pedig elment a hangom. Mi lett volna, ha még izgulok is?”
Erre a pár sorra a Facebook-emlékek között bukkantam, nyolc éve posztoltam ezzel a felvezetéssel azt az interjút, amelyet Tárczy Gyula készített velem. A beszélgetés 2017. február 17-én volt, de a YouTube-ra 24-én tettem fel a videót.
Igazából évek óta nem néztem meg magam. Ma sem. Azt tudom, hogy lehetetlen a testtartásom – azt mondták, a mikroport miatt ne nagyon mocorogjak, emiatt nem mertem előre dőlni. Sokat gesztikulálok – erről a tanítványaim is mesélhetnének: ha nem karjaim, hanem szárnyaim lennének, órán sosem érné a lábam a talajt, de klímára se nagyon lenne szükség a teremben. Ez van, szerintem semmi baj nincs azzal, ha valaki impulzív személyiség. Az már nagyobb gond, hogy a heves kézmozdulatokat nehéz jól fotózni, így aztán megjelent pár olyan fotó rólam, amin szerintem vállalhatatlan vagyok: lángvörös hajjal, eszelős tekintettel karmolászom a levegőt. A másik csoportba azok a képek tartoznak, amelyek úgy készültek, hogy megéreztem, hogy rám szegeződik a kamera, de nem hallottam a kattanást. Vártam, vártam, a mosolyom egyre kényszeredettebb lett, belekapaszkodtam jobb kézzel a bal alkaromba, s amikor levettem a szemem a fotósról, akkor exponált. Hát, plusz tíz év minden így elkészült felvétel. Már nem úgy értem, hogy ennyi büntetést szabnék ki a fotósra, hanem ennyivel látszom a valós koromnál többnek. Bár... Ha valaki arra adja a fejét, hogy rendezvényeket fotóz, igazán átnézhetné a saját fotóit, hogy ne kerüljön fel mindenféle ferde szájú, fennakadt szemű, gúnyolódásra okot adó fotó a világhálóra.
De félre bú! Az idő mindent megszépít. Akkor testesnek éreztem magam, most rácsodálkozom a kis lapos hasamra. A sminkem is jó, nem látszik, hogy kiböktem a fél szememet. Ha mutogatok, hát mutogatok – de legalább nem lopok. Végtelen nagy körmondatokat mondok? Igen. De van mondanivalóm. Volt, van, lesz. Momentán minden nap pár sornyi öröm, ami arra jó, hogy elűzzem a gonoszt, amelynek neve: Fájdalom.
[Örömnapló: 55. nap]
