Ma csalónapot tartok: egy tegnapi örömtől fogok írni. Egyrészt még ma is sok vidám percet jelentett a dolog, másrészt ma összesen annyi történt, hogy elvittük a kis influenzás testünket az orvoshoz, sokat vártunk, pedig legelsők voltunk, aztán főztem, ettől kinyúltam, elaludtam, s este ébredtem fel. Igaz, ami igaz: néha az is öröm, ha legalább újabb rossz nem történik.

Tegnap két hiábavaló kísérletről írtam. Július közepe óta tolom a gyógytornát, mégsem voltam képes egy tisztességes gyertyát összehozni. Bence próbálkozására is csupán azt a klasszikus mondást lehet ráhúzni, hogy ahogyan népitáncolt a szőnyegen, olyan nép nincs is. Ezen kellemesen elszórakoztunk egész nap. Még reggel megírtam, majd a szokásos időben,  feltettem a tárcát, de Misi csak egészen későn olvasta el. Amikor rákérdeztem, hogy tetszett-e, felpattant a gép mellől, s hihetetlen tettvággyal a hangjában kijelentette, hogy velünk ellentétben ő bizony meg tudja csinálni a gyertyát. Arrébb tolt két széket, lefeküdt a nappali padlójára, majd megpróbálta megemelni a lábait. Addig ment, hogy megragadta a combjait, felhúzta mindkét térdét, s eldőlt oldalra. Vissza alaphelyzetbe. Lábemelés, majd elborult a másik oldalra. Mivel a kísérlet kezdetén bekiabáltam Bencének, hogy jöjjön azonnal, így mindhárman csillapíthatatlan nevetésbe kezdtünk, csak mi ketten – hogy is fogalmazzak, hogy semmiképpen ne legyen bántó – ezúttal megőriztük a reggel egyszer már elvesztett méltóságunkat, míg Misi ide-oda fordult a hátán, felhúzott lábakkal. Láttam én már nemegyszer ilyet, kisgyerekeknél, akkor is magával ragadó volt a széles jókedv, de meglett embert nem láttam még ilyen pózokban. Feledhetetlen volt!

 A kacagás lassan átment jajgatásba. Mert amitől tartott az elején, az nem következett be, tehát nem borult az arcára a pocakja gyertyaállás közben. Nem is volt gyertyának nevezhető, amit összehozott, mert a lábszára az eldőlések előtt párhuzamos maradt a talajjal. Ám a szokatlan testhelyzettől és a sok nevetéstől máris izomlázat érzett a hasában. De nem adta fel! Elfordult kilencven fokot, s feltette a két lábát a kanapéra, onnan akarta indítani a mozdulatot. Csak eleve rosszul indult, mert a lapockáját emelte fel, szépen kidomborítva a hasát. S ami elénk tárult, az nem gyertya volt, hanem valami még meglepőbb: egy sajátos híd! Nem éppen a Lánchíd, sokkal inkább a velencei Rialto, vagy a hortobágyi kilenclyukú híd egy darabja. Masszív, megbízhatóan stabil, kellőképpen látványos. És nagyon, de nagyon vicces! Régen nevettünk ilyen jót.

A talajtorna után irigylésre méltóan gyorsan fel tudott állni a padlóról, s azon kezdtünk el vihogni, hogy az ismert olvasók közül vajon hányan sportolnak most éppen a padlón.

Írjon, aki szintén kedvet kapott a gyertyaálláshoz!

[Örömnapló: 52. nap]

A Rialto képe innen van.