Sosem voltam valami jó tornász, éppen ezért lepett meg a mai álmom: gyertyaállásba mentem fel! Először csak a derekamat támasztottam meg két oldalt a kezemmel, aztán szépen egyre magasabbra emelkedtem, s a kezeim már valahol a mellek vonalában voltak. Egyenletesen vettem a levegőt, a lábaim szépen, párhuzamosan álltak, térd egyenes, comb feszít, lábfej nem pipál. Még a középiskolai tesitanárom hangját is hallottam közben.

Ó, nekem ezt ébren is meg kell próbálnom!

Nem mertem a tornaszőnyegre lefeküdni – mi van, ha eldőlök, vissza sem tudok mászni az ágyra, most Bence sincs jó erőben, hogy engem húzgáljon. De az ágyon hogyan? Mindenképpen középen, nehogy leessek, de keresztben vagy hosszában? Na, ha nem megy így, majd megpróbálom úgy. Emlékeimben úgy élt a gyertya, hogy az ember szép lassan, csak picike lendülettel indít. Mint álmomban, fokozatosan kell egyre magasabbra emelkedni.

Próbáltam, nem ment. Átfordultam, hátha az ágyon keresztben jobbak lesznek a földből feltörő energiasugarak. Rásegítettem némi lendülettel, mintha hátrabukfencet akarnék. Egyszer. Kétszer. Hatszor. Kilencszer. Nem ment. Mint egy nagyra nőtt keljfeljancsi baba, folyton visszatértem a kezdő pozícióba. Fújtam egy nagyot. Tizedjére összehoztam a gyertyát. Mit mondhatnék? Gyertyaöntő mester műhelyében még nem készült olyan öntőforma! A két kezemmel a fenekemet próbáltam feltámasztani, a lábaim nem is létező szögeket zártak be. Mint egy jégen egyensúlyát vesztett zsiráf, úgy festhettem.

Elmeséltem Bencének a kudarcomat. Két hörgő köhögés közben feltört benne a versenyszellem. Leterítette a tornaszőnyeget, majd előadta az én kűrömet pepitában. A műsorszám címe: partra vetett bálna életéért küzd. Azzal a különbséggel, hogy neki ötödjére összejött valami tartójából kitört, szomszédját is magával rántó templomigyertya-féleség.

Tanulság? Nem kell álmokat kergetni, azok sokszor meg sem közelítik a valóságot.

[Örömnapló: 51. nap]