Nemrég kezdődött el ez az év, de máris eltelt belőle ötven nap. Ezt azért tudom ilyen precízen, mert ez az ötvenedik örömnaplós bejegyzésem a blogon. A csoda tudja, amikor elkezdtem, sejtettem, hogy nehéz lesz minden nap írni, de reménykedtem benne, hogy február közepére érzékelhető javulásról adhatok számot. Ehhez képest  ez a nap is eseménytelen volt, s pozitív dolgokat csak valami rosszabbhoz képest tudok felmutatni. Például milyen jó, hogy csak délután kezdett el rázni a hideg, így legalább az ebédet meg tudtam főzni. Borzalmas köhögőroham jött rám, de időben elértem a fürdőszobát. A fémkivétel óta először sikerült jobb lábbal fellépni a step padra, s csak a kilencedik fellépésnél éreztem azt, hogy kimegy alólam a térdem. Ezt sem kellett volna ilyen köhögősen erőltetni, de megveszek a tétlenségtől.

A nap megmentője az a nagyjából egy percig tartó havazás volt még délelőtt. Éppen kihúztam a függönyt, hogy jobban lássam a madársereget. Szerettem volna elcsípni a feketerigót, ami rájár a narancsszín bogyókra. Lefeküdtem, élveztem a napsütést. Kezdett melegedni az idő odakint, már csak mínusz öt fok volt. Először csak két-három fehér pihe szállt alá, olyan volt, mintha eldurvult volna odafent a csatornán valami verébcsata. Aztán egyre több és több jött, de tényleg csak egészen rövid ideig tartott. Holle anyó ezúttal nem a dunnát cibálta, csak a korpát rázta ki a hajából. Biztosan ő is influenzás, neki is nehezére esik a munka.

A feketerigó nem mutatkozott, viszont ez a veréb rendesen belenézett a kamerába.

[Örömnapló: 50. nap]