Jól fejlett tériszonyomon nem sokat javított a lépcsőről való vetődésem. Szegény Misi egész nyáron nem tudta nézni a falmászó bajnokságot, mert ahogy az első versenyző kislány leesett, rám tört a csillapíthatatlan sírás. Hiába mondta, hogy még csak másfél méter magasan járt, puha az a speciális padló, bennem még annyira elevenen élt a balesetem, hogy nem voltam képes ilyeneket nézni. S mivel fel sem tudtam még kelni az ágyból, nem vonulhattam félre, hogy addig mással foglaljam el magam. Azt is a nyáron vettem észre, hogy minden második filmben van egy hosszú-hosszú lépcső, s az esetek jelentős részében arról le is gurul valaki. Szörnyű!

Hogy a gyógyulás útján lehetek, abból gondolom, hogy az előbb minden stressz nélkül végig tudtam nézni azt a videót, amit tüneményes unokahúgomtól kaptam. Gondolkodás nélkül rákattintottam, hiszen bármi, amibe Csillu belefog, valami szédületes keveréke a hétköznapi egyszerűségnek és az extravagáns ötleteknek, és nagyon élvezem, ahogy mindenből ki tudja hozni a legjobbat. Most éppen lassítás nélkül felmászott a falon. Aztán leugrott! Felmászott! Leugrott! Felmászott, leugrott – mivel háromszor is megnéztem, hogy hihetek-e a szememnek. S mire harmadszor láttam boldogan szaladni vissza a kamera felé, rájöttem, hogy nem éreztem sem félelmet, sem féltést, mert annyira magával ragadó volt az öröme.

Sokkal jobban féltettem őt, amikor kiderült, hogy egyedül utazik Spanyolországba, fél évre. Ösztöndíjas lett egy andalúziai városkában, Jaénben. Spanyolul és angolul hallgat mindenféle tantárgyakat, kapcsolatokat épít. De elsősorban él. Ha hétvége van, kirándul vagy éppen falra mászik. S én nagyon, de nagyon büszke vagyok rá!

[Örömnapló: 49. nap]