Ma arra jöttem rá, hogy ezek a cinkék tulajdonképpen nagyon bátrak: leszállnak a párkányra, pedig egészen közel ott van egy vetélytárs. Nem, nem én! Én csak hosszú, méla lesben ülök az ágy szélén, a finom melegben, kezemben csőre töltött telefonnal. A vetélytársnak gondolt madár a saját visszatükröződő képmásuk. Reggel még nagyon harciasak, de hamar győz az éhség. Felkapják a magot, igyekeznek gyorsabbak lenni, mint az a másik, aztán huss, be a bokorba, ahol kibontják és megeszik a napraforgót. Kis szemérmesek, még nem nagyon láttam, hogyan csinálják. Délután már gyakrabban időznek hosszasan a párkányon, szinte lábujjhegyre emelkednek, megnyújtják a nyakukat – olyan, mintha be akarnának lesni az ablakon, pedig csak azt a másikat lesik. Mivel az is nyugodt, komótosan kiválasztják a nekik megfelelő magot, s csak azután repülnek tovább.

A verebek megszaporodtak, ma hárman is verekedtek az eleségért. A barátcinege egyszer próbálkozott, de rögtön elűzték. Jött viszont egy széncinege! Vagy megbúbolták, vagy menekülés közben kuszálódott össze a „haja”. Mindenesetre nem volt stresszes egyáltalán, sőt, meglehetősen fotogénnek bizonyult. Na mármost: ahogy az embereknek is van előnyösebb arcfele, így az állatoknak is. Nem véletlenül fotózzák Amerika címermadarát, a fehérfejű rétisast oldalról – szemből kissé eszelősnek hat. A cinege is fessebb oldalról. Így, oldalra csapott séróval... Hm... Ha sárga lenne a feje...Most minden politika nélkül, de nem tisztára Trump, ahogy mórikálja magát?

[Örömnapló: 48. nap]