Tartozom egy vallomással: az emberek azon csoportjába tartozom, akik tolatás vagy rázósabb előzés közben kikapcsolják az autórádiót. Biztosan kell nekünk a zavartalan hallás ahhoz, hogy jobban lássunk. Ugyanakkor a főzés, mosogatás közben szeretek hangoskönyvet, kabarét, filmet hallgatni – igen, hallgatni. Nyaranta komplett sorozatokat darálok le a konyhában úgy, hogy fogalmam sincs, hogy néznek ki a szereplők. Ha nagyon sikítanak, odakapom a fejem, de a filmek jelentős részéhez nem kell a szemem is. A laptopon általában ketté osztom a képernyőt, a film megy az egyik hasábban, a másikon olvasok, írok, kirakok egy online puzzle-t. Szóval azért megy a multitasking, képes vagyok megosztani a figyelmemet, s egyszerre több dologgal is foglalkozni.
Én nem gondoltam bele soha, hogy mennyi mindenre kell figyelni járás, torna közben. Amikor cirka másfél évesen legelőször tanultam meg járni, a kerítésbe kapaszkodtam, s amerre mentek a szomszéd libái, abba az irányba mentem én is, ide-oda, le-fel, míg egyszer csak elrugaszkodtam a kerítéstől. Nem tűnik bonyolultnak. Most meg csak kapom az áldást a környezetemtől, hogy ne kapjam fel a bal lábam, ne csípőből, ne akkorát, hajlítsam a térdem, emeljem magasabbra, most előre, most hátra. És ha lefekszem a tornaszőnyegre, akkor is kell a multitasking: először is az életemért küzdök, mert a gerincem alatt van a fekete anakonda, amibe a két lapockámmal kapaszkodom. Ma legalább a két kezemmel is kitámaszthattam magam, nem kellett a levegőbe csimpaszkodni. Mint mindig, most is attól féltem, hogy leesek. És akkor jön az, hogy lábakat a magasba, de egyszerre emeljem, nyújtott térd, mondom: nyújtott, ez még nem nyújtott; lábfej feszít, lapocka zár, bal is nyújt, feszít, szélesebbre a terpeszt, lejjebb a lábat, ne érje a talajt, megint nem feszes a comb. Annyifelé kell figyelnem, hogy elfelejtem kifújni a levegőt, azért erre külön fel kell hívni a figyelmemet. Muszáj rám szólni, mert valamit mindig elfelejtek.
A mai kedvencem az volt, hogy hanyatt fekve, nyújtott térddel tegyem a jobb lábam a bal kezembe, de ne emelkedjen fel közben a jobb vállam. Aztán fordítva. Mondtam is, hogy úgy érzem magam, mint Krisztus a kereszten, csak szegelés előtt még csavargatnak egy kicsit. (Bocs a profán hasonlatért!) Ehhez képest tényleg wellness a fizikoterápia. Ott csak fekszem, s dolgozik rajtam a delej: áram, ultrahang, lézer. Van minden, mi testnek kellemes.
Itthon pihenésképpen kerestem néhány táncos videót, s akkor jött ez a karcsú nő, aki úgy tekergeti a lábait, mint gyerekkorunkban a papírból készített bohóc, akinek Milton kapoccsal fogattuk oda a végtagjait, s ettől 360 fokban lehetett mozgatni mindegyiket. Megfordítottam a laptopot, hogy Misi is lássa. A tévét nézte, közben vacsorázott, s biztosan nehezére esett még egy dologra odafigyelni, mert azt kérdezte, hogy ez lesz-e a hétre a házi feladat...
[Örömnapló: 44. nap]
