Azt mondják, minél több évtized van az ember háta mögött, úgy kezd egyre élesebben emlékezni réges-régi dolgokra, ám nehezen lehet vele zöld ágra vergődni, ha arról van szó, mondta-e este, hogy reggel majd kenyeret is kell venni.

Nem is tudom... Nekem ma reggel támadt egy fantasztikus ötletem. Egyszerű volt, de frappáns, mondhatni: zseniális. Nem is értem, miért nem jutott eddig eszébe senkinek. Az a baj, hogy délután, amikor eszembe jutott, hogy nekem eszembe jutott ma valami remek, már nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy ez a – zseniális, én mondom, zseniális – ötlet akkor jutott eszembe, amikor felébredtem vagy még előtte. Nincs ezen mit nevetni, mások is álmodtak már meg korszakalkotó dolgokat: Kekolé a benzolgyűrűt, Mengyelejev a periódusos rendszert, Nostradamus pedig az osztódással szaporodó, dinamikusan változóan értelmezhető jóslatokat. Az én ötletem minimum ezekkel volt egyenértékű. Csak az a gond, hogy nemcsak azt felejtettem el, hogy mikor jutott eszembe, hanem azt is, hogy mi volt az.

Fel tudnám magam képelni!

Sok pofont kaptam az élettől, de fizikailag, amolyan igazi nyaklevest keveset. Éppen eszembe is jutott az első! Cirka ötven éve történt – betűvel írom, hátha úgy nem tűnik fel, mekkora nagy szám –, a szüleim szép fehérre meszelték a nagyszobát, s úgy döntöttek, nem követik a divatot, tehát nem fognak hengerrel lila mintákat festeni a falra. Kávézni mentek, hogy megjutalmazzák magukat a jól végzett munka után. Valakinek – szerintem az utcáról kiabálhattak be, de ez a részletkérdés már nem maradt meg – az az ötlete támadt, hogy ezen a fehér falon nagyszerűen mutatnának a Fülesből és a Ludas Matyiból kivágott kis képecskék. S mivel azok nyállal felragasztva nem akartak megmaradni a felületen, kicsit rásegítettem a piros Technokol Rapiddal. A pofont nem ezért kaptam. Miután a dekorálás gondját ügyesen megoldottam, másban is segíteni szerettem volna, ezért a festés idejére gondosan leszedett konnektor bakelit burkolatát kezdtem enkezemmel a helyére pászítani, s ha már amúgy is fent álltam az ágy tetején, szökdécseltem párat. Erre lépett be Apa, villant egyet a szeme, és ijedtében hamarabb megcsapott, mint az áram.   

Ha már villanás: hiába kérdezik, hogyan tudtam ekkorát esni, nem tudok válaszolni. Nem emlékszem rá. Sőt, sokáig magára az esésre sem tudtam visszaemlékezni. Törlődött. Csak a fájdalom maradt meg. Aztán rájöttem, hogy a filmekben nem pusztán kitaláció és látványos rendezői fogás az, hogy az amnéziás főhős felvillanó képeket lát. Előbb egy képet, de valószínűtlenül rövid időre, szinte fel sem fogja, mi is volt az. Aztán stroboszkópszerűen jönnek az újabb és újabb képek, mozaikok. Én is kívülről láttam magam, ahogy visszanéztem a lányokra. Elindultam a lépcső felé. Jobb lábbal leléptem az első fokra. A lábam párhuzamos volt a lépcsővel. Láttam a bokámat. A fekete tornacipőmet. A lábfejemet, ahogy nem fordul együtt a testemmel. Aztán sötétség, éles fájdalom. Fájdalmak. Nem bírom kinyitni a szemem. Hangok: Juditka, Gabi, Kristóf. Betakarnak. Vigyáznak rám. Érintések. A mentősök. Lóri fogja a lábamat, Tito a karomat. Szégyellem, hogy fel-felkiáltok fájdalmamban. Szégyellem, hogy a gyerekek látnak ilyen kiszolgáltatott állapotban.

Így. Képenként. Hetek alatt. Evés, torna, beszélgetés közben törtek be az agyamba az emlékszilánkok. Mindig egy kicsit többet kaptam, de soha nem az egészet. Nem láttam a zuhanásomat. Máig nem ismerem a végét. Mint huszonévesen egy vissza-visszatérő rémálmomban: aludtam álmomban, arra ébredtem, hogy bejött egy férfi: fekete volt a cipője, barna a nadrágja, s elindult felém. Valamiért nagyon féltem tőle, pedig nem is láttam az arcát. S minden alkalommal, amikor újra vele álmodtam, egyre közelebb jött, és én nem tudtam megmozdulni a rettegéstől. A végén már annyira közel volt, hogy csak a fényes övcsatját láttam – és akkor megtanítottam magam felébredni. Próbálkozott még párszor, de ébren már nem volt hatalma fölöttem.

Azóta sem tudom, ki volt az és mit akart. Már nem számít. Talán már az sem fontos igazán, hogyan is történt az ott a lépcsőn. Fel kell állni. Újra és újra. Akkor is, ha fáj.

Azért arra reggeli a fenomenális ötletemre még szeretnék visszatérni! De mi van, ha csak ötven év múlva jut eszembe élesen, mint az első pofon? Van még annyim?

Csak az emlékek bevillanásában bízhatok. Annyi már eszembe jutott, hogy reggel volt, feküdtem az ágyon...

[Örömnapló: 43. nap]