Egyre inkább konzervatív leszek, ahogy zúg el felettem az idő. Látom én, hogy van millió társasjáték, mindenféle csillivilli dobozban, sok-sok kellékkel, bonyolult szabályzattal – csilliárdokért. Az én örök kedvencem mégis a Ki nevet a végén: keménypapír tábla, színes bábuk, dobókocka. Slussz.

Ez minden társasjátékok ősanyja. Egészen kicsi gyerekekkel is lehet játszani, csak arra kell figyelni, hogy ne egye meg közben a figurákat, s a kockát lendületből maximum az ágy alá vágja be, s ne a szekrénysor háta mögé. Kiválóan alkalmas a kicsik szabálytudatának kialakítására, és növeli a koncentrációdat, amíg arra figyelsz, hogy a gyerek nyerjen, ne a játékszenvedély által elgázolt férfiak. Felnőttként lehet ivós játékkal kombinálni, de ezt csak mesélték nekem messziről jött emberek.

Az én vérnyomásommal nagyobb feszültséget talán már nem is lennék képes elviselni, mint amikor egy hatosért szurkolok, amivel játékba kezdhetek. Játékstílusom kiszámítható: csak akkor veszem le az ellenfél bábuját, ha nincs más választásom, egyébként inkább megkockáztatom, hogy engem küldjenek vissza a rajtkockára. Vannak szerencsés szériák, amikor többször sikerül jókat dobnom, s csak úgy száguldok a pályán. Persze olyan is előfordul, hogy már csak egy jó dobás kellene, s kiütnek. De ebben a játékban a szerencse mellett nagy szerepet kap a taktika, s egyszerre négy figurával vagy jelen a játékmezőn. Van esélyed nyerni...

Van a társasjátékoknak egy ennél is egyszerűbb, lecsupaszított változata: egy bábuval indulsz, egyetlen, ámde hosszú és kanyargós pályát kell befutnod, s minden azon múlik, mekkorát dobsz. Mert ezen múlik, hogy milyen szöveges mezőre érsz. Nem mindegy, mi áll ott: dobj újat, lépj előre kettőt, kimaradsz a dobásból, lépj vissza hármat, s a legbrutálisabb, ami visszapaterol a legelejére. Én most egy ilyen játékba keveredtem...

Már a legelején nem sikerült hatost dobnom, ki is maradtam párszor, aztán felváltva dobtam egyeseket és ketteseket. Most pedig, amikor már látni véltem a célt, úgy érzem, a CSŐD feliratú táblán sikerült landolnom, ami visszalökött a félpályára. Basszus, bottal botorkálok megint!

Most úgy érzem magam, mint egy nyűgös kisgyerek: a másik táblát akarom, lehessen lépni a macival is, s hadd dobhassak sokszor-sokszor-sokszor, egészen addig, amíg nem én győzök. És a végén nevetni akarok! Hát olyan nagy kérés ez?

[Örömnapló: 40. nap]

A fotó innen van.