Rég volt ilyen rossz napom. A ketrecharcos érezheti így magát a kilencedik menetben vagy egy edzőtáborban, ahol kifejezetten a lábszár megacélozása a cél – ennek érdekében ütik, rúgják, tán még harapdálják is a jobb sorsra érdemes testrészt.

A belém hasító fájdalomtól a legváratlanabb pillanatokban sikítok fel – ilyet a baleset óta nem tettem. Mindegy, hogy állok, járok vagy pihenek, jön a machete és beleáll a lábszáramba, térdembe. Próbáltam a műtét után bevált önhipnózist: kifeszegettem a pengét a lábamból, visszaadtam a gazdájának, meghajoltunk jó mélyen egymás felé, majd integettem, hogy vigye, vigye el jó messzire, s vissza se jöjjön. Elképzeltem alatta egy hosszú-hosszú szőnyeget, amit lelkes kis emberkék tekernek fel egy nagy hengerre valahol a végtelenben, s ő egyre kisebbnek látszik. De mire felsóhajthattam volna, már megint itt állt mellettem a rohadék és lesújtott. Hiába kívántam, nem kapta fel a forgószél, nem ütötte le a hajókötél, nem temette maga alá a lavina, de még a félkarú rablón sem nyert milliókat, hogy elment volna mulatni Kaludidába.

A fájdalomcsillapító sem csavarta ki a kezéből a gyilkos eszközt.

S akkor jött ő, a hős, a megmentő: Harrison Ford. Igaz, Mariont akarta megmenteni, meg az elveszett frigyládát, s nem is az elejétől láttam a filmet, de amíg Indi mozgott a képernyőn, elfeledkeztem a fájdalomról. Misi szerint végre hatott a fájdalomcsillapító, de nem kell az ilyesmit meghallani.

Régen láttam már ezt a filmet is, s azóta bölcsebb is lettem tán, meg jobb megfigyelő... Szóval azt nem értem, hogy a fenébe tudta az a színésznő ilyen bénán megcsókolni Indiana Jonest? Nem csoda, hogy el is aludt tőle. Mint a fájdalom egy időre a lábamban. De már megint látom settenkedni a kis gonoszt. Rendelek is magamnak egy újabb Ford-filmet, s kísérőnek egy Flektort, mert biztos, ami biztos. Hátha egy nap csak egyszer ment meg ő, a megmentő...

[Örömnapló: 37. nap]

Ezen a fotón olyan marconán jóképű! Itt találtam.