Valami egészen mást kerestem a neten, amikor bevillant a cím: Kramer kontra Kramer. A könyvet többször is olvastam, a filmet csupán egyszer láttam, ezért most semmiképpen nem hagyhattam ki. Nagyon élveztem! Furcsa, hogy mennyire elevenen élnek bennem a szereplők, a párbeszédek, s milyen sok régen elfeledett dolog került újra felszínre.
A könyvet 1977-ben írta Avery Corman, a film két év múlva készült el, a magyarországi kiadás – legalábbis amit én ismerek – 1981-es, a borítón Dustin Hoffman és Meryl Streep, s persze Justin Henry, aki annyira jól játszott, hogy nyolcévesen Oscarra jelölték. Ezeket az adatokat nem vágom ám séróból, természetesen beírtam a keresőbe a címet, hogy időben el tudjam helyezni.
Több szempontból is fontosak nekem Kramerék. Ez volt az első igazi, modern, felnőtteknek szóló történet, amit olvastam. Akkor voltam nyolcadik osztályos, túl a magyar gyermek-és ifjúsági irodalom legjaván és sok-sok klasszikuson is persze. De nem találkoztam még olyannal, hogy egy nő elindul megkeresni önmagát, s elhagyja az alig hatéves gyermekét. Létezik olyan, hogy valakinek nem elég, hogy anya és feleség? Én úgy szocializálódtam, hogy Apának vasalt ruha, tányérba kiszedett étel, kisasztalra odakészített friss víz, keresztrejtvény, rajta megfelelő szögbe igazított toll... A legnagyobb önmegvalósító addigi életemben a frissen megözvegyült Baradlay Kazimírné volt, ami – valljuk be – egy teljesen más dimenzió.
Maga a sztori is lenyűgözött, ahogyan a férfi megpróbál túlélni, megtalálni az egyensúlyt a munka és a gyermeknevelés közben. A könyv sok szempontból sokkal plasztikusabb, a küzdelmek, vívódások nagyobb hangsúlyt kapnak. Van egy rész, amikor Ted egy nyaralóhelyen kísérletet tesz arra, hogy kicsit kibújjon az apaszerepből, s felszed egy hasonlóképpen magányos anyukát. Itt találkoztam életem első szexszel kapcsolatos – pár soros – szövegével. Borzalmas zavarba jöttem. Nem a mondanivalótól, hanem attól, hogy Édesanyám is olvasta ezt a könyvet, látta ezeket a mondatokat. Úgy éreztem, nem merek majd a szemébe nézni. Ne feledkezzünk el arról, hogy egy sokkal szemérmesebb világban éltünk, amikor félmeztelen nőt egy évben egyszer mutattak a tévében, a szilveszteri Szuperbola című műsorban. Ráadásul a könyv újfajta technikával készült, nem fűzve volt, hanem ragasztva, s ahogy lapozott az ember, szépen peregtek ki belőle a lapok. Az a lap is, amelyen ez a jelenet volt. S én dugdostam a könyvet, nehogy azt higgyék, hogy annyiszor odalapoztam, hogy szó szerint szétolvastam...
A filmet moziban láttam, mégpedig itt, Székelyben, a kultúrházban. Arra már nem emlékszem, hogy még általános iskolás voltam-e vagy már elsős gimis. S utólag sem tudom elképzelni, hogyan lett ebből iskolai vetítés. Arra viszont emlékszem, hogy nagyon féltem, hogy ha ezt a jelenetet megfilmesítik, s akkor egyszerre fogom látni Anyával, aki pár sorral arrébb ül. De a filmben nem volt semmi szex. Még az a párbeszéd is kimaradt belőle, amikor a kisfiú a nagyszülőkkel beszél telefonon, akik megkérdezik, mit csinál éppen. Billy azt válaszolja, játszik, mégpedig azt játssza, hogy fekszik az ágyon, s a fütyije felugrik, mint egy hal. Valahogy attól tartottam, hogy ha ez elhangzik, mindenki nagyon-nagyon hangosan fog nevetni, s ez tönkre tenné a filmet. Azt a filmet, amiben először láttam a hihetetlenül jóképű Dustin Hoffmant és Meryl Streepet, akit Joannaként akkor nagyon nem szerettem, de el kellett ismernem, hogy szörnyen elegáns.
Most biztosan vannak olyanok, akik azt gondolják, jó nagy málé lehettem annak idején. Én inkább úgy gondolom, hogy szerencsés voltam, mert 14-15 évesen ártatlan volt a lelkem, s ezzel akkoriban nem voltam egyedül. A mai gyerekeknek sokkal rosszabb ebben a tabuk nélküli világban. Málé most vagyok, mert gyakran kapok kölcsön könyvet a tanítványaimtól, amelyekben olyan naturálisan leírt jelenetek vannak, hogy teljesen zavarban vagyok, mert ezek a kislányok ezt már olvasták. Amikor adom vissza a könyvet, alig merek a szemükbe nézni...
[Örömnapló: 36.nap]
