Ha nem lenne ismerős a cím, írok még pár idézetet abból a filmből, amit ma elcsíptem:

„Ez nem kicsi, ez sűrű.”

„Mondja meg neki, hogy vigye be a kettest a négyesből a hármasba!”

„A kankalin sötétben virágzik.”

„Meg vagyok átkozva” – már dereng, ugye?

„Néni kérem, Bagaméri úrhoz van szerencsém?”

Ó, igen, ez a Keménykalap és krumpliorr, gyermekkorom egyik kultikus filmje. Lehet, hogy a mindent megszépítő emlékezet mondatja velem, de nekem úgy rémlik, hogy minden nyári vakáció elmaradhatatlan eleme volt. Úgy, mint az Utánam, srácok!, Az öreg bánya titka, a Hahó, Öcsi!, a Le a cipővel! és még sok-sok gyerekfilm és sorozat.

Nem szeretnék én most ezeknek a filmeknek a magyar filmtörténetben betöltött szerepével foglalkozni. Azzal sem, jók voltak-e a gyerekszínészek. Csak annyi, de annyi minden eszembe jutott a múlt évezredből. Nem volt még ilyen magasan az ingerküszöbünk, egyszerű dolgoknak is nagyon tudtunk örülni. Lassabb volt az élet. Ártatlanabb. Egyszerűbb. Ha leültünk a tévé elé, csak a filmmel foglalkoztunk, osztatlan volt a figyelmünk. Éppen ezért jobban is emlékeztünk a jelenetekre, s a következő nyáron azzal az izgalommal szaladtunk a készülék elé, hogy majd most jön az a rész, amikor...

Nem voltunk butábbak a mai gyerekeknél, csak annyira bíztunk a felnőttekben, hogy amikor először láttuk Az öreg bányát, elhittük nekik, hogy  Kisvacak most egy hétig lent lesz a bánya mélyén, a sötétben, s megsirattuk. Amúgy valóban lent volt egy hétig, mert egy hét múlva adták a következő részt... Voltak helyes, velünk egyidős szereplők, akikbe titokban bele lehetett zúgni. Aztán eltelt pár év, én tizennégy lettem, ő maradt a filmbeli örök tizenkettő...

Látom a régi filmekben magunkat. Mert ugyanolyan béna volt a hajunk, egyforma ruhákban jártunk, nekünk is volt olyan fotelünk, és látod azt a nagy virágot? Mi csak filónak hívtuk. Mindenkinek volt, ott állt a tévé mellett, ha túl nagyra nőtt, eltakarta a képernyőt. A szekrény alján még megvan a hímzett futó, a muskátli alatt a kék szegélyes tányér. A hálós cekker rég elenyészett, a szódás szifon eltörött. De az emlékük örök.  

Milyen jó is volt gyereknek lenni!

[Örömnapló: 25. nap]

Az illusztráció forrása ITT van.