A mai gyógytornán volt némi új kínzás, de alapvetően a régieket variáltuk. Például az instabil párnáról fel kellett lépnem az instabil féllabdára, a jamperre. Ballal nagy vinnyogva ment is, bár szörnyen féltem, amikor fel kellett zárkóztatnom a jobbomat. Aztán jött a neheze: jobbal ilyen magasra, ráadásul rögtön 15 centit besüppedő felületre egyedül még nem léptem. De Ágó segédkezet nyújtott – vagyis segéd mutatóujjat. Mondtam már, hogy pont feleakkora, mint én? Mintha egy ropit adott volna a kezembe, ezzel az erővel a szempillámba is kapaszkodhattam volna. De bejött a lélektan, mert sikerült a fellépésem. És a lelépésem is.
Az egész délelőtt remekül telt a tornával, kezelésekkel, fellélegeztem, hogy mégis megúsztuk az ónos esőt, örömömben vettem egy jókora tornaszőnyeget, mert a polifoam csak a csoffadt fittness csajoknak elég széles.
Hazafelé olvastam a bombariadókról. Semmi mást, csak undort tudtam érezni... Eszembe jutott életem első munkanapja nevelőtanárként a miskolci Gyermekvárosban. Beléptem a csoportomnak otthont adó folyosószárnyra, s még köszönni sem érkeztem, mert betuszkoltak egy helyiségbe egy csapat gyerek közé, hogy segítsek nekik öltözni, mert bombariadó van. Elmondhatatlanul megijedtem. Azt sem tudtam, melyik gyereket hogy hívják, kinek hol van a cipője, kabátja, de siessünk, siessünk, a bombakereső kutya talált valamit. Rohantunk ki az épületből. Azt mondták a nagyobbak, hogy ilyenkor fel szoktak szállni a buszra, s utazgatnak ide-oda a városban. Ilyenkor... Nekik ez már nem az első élményük volt, higgadtan, szinte unottan kezelték a dolgot. De én attól féltem, a buszon elhagyom a fél csapatot, hiszen most látom őket először. A felnőtteket sem ismertem, azt sem tudtam, kihez kell csapódnom. Végül megoldódott minden, a közeli egyetemre mentünk át, ott ücsörögtünk az aulában, amíg dolgoztak a rendőrök. Például letépték a szekrényajtót, ami előtt jelzett a kutya, de csak egy nemrég használt, kupak nélkül visszatett dezodor zavarta meg a szaglását. Legalábbis így mondták utóbb. Még két bombariadót éltem át a Gyermekvárosban, egyszer valóban buszoztunk. Ingyen.
A fotón az új szerzeményem van. Megyek, felavatom. Ti pedig hallgassátok meg ezt a baráti társaságot. Igazából önmaguk szórakoztatására találták ki ezt a játékot, de ragályos a jókedvük. Itt éppen halandzsarab nyelven adják elő magukat... A sok bombariadós cikk után ezt dobta fel a Facebook-algoritmus.
[Örömnapló: 23. nap]
