... Az nem én vagyok. Erre több bizonyítékom is született ma, s azt mondom, boldog ember, akinek még nem voltak ilyen aprócska sikerélményei. Bár én is előbbre tartanék, s nem ilyenekkel kéne büszkélkednem!
Az első dolog nagyon meglepett, mert annyira spontán jött, hogy csak akkor vettem észre, mit is csináltam, amikor az utolsó mozdulatokat tettem. EKG-ra indultunk a rendelőbe, komótosan készülődtem, elővettem a cipőmet a polc alól, aztán újra lehajoltam, s beledugtam a cipőbe előbb a jobb, majd a bal lábamat. Nem kellett sem cipőkanál, sem szék. Azon kaptam magam, hogy enyhén rogyasztott térddel kötöm a fűzőmet. Olyan boldogság öntött el, mint egy kisbabát, aki először bilizik egyedül; épp csak nem rikoltottam, hogy kakiiiiltaaaam. Bár ezzel szegény kórházi szobatársam nagyon megjárta, pedig nem kiabált, csak suttogni merte, amikor a csengetésre berontott az ápoló. – Ezt akarta bejelenteni? – kérdezte a fiatalember, majd kiment. Mivel a nővérpulttal szemben volt az ajtónk, behallatszott, ahogy nyikkan a széke, zörren a közelebb húzott billentyűzet. – Bekakilt. És én most mit csináljak vele? Gratuláljak hozzá? Nem tettem tisztába, nem kérte, csak bejelentette... Szegény asszony percekig nem mert újra csengetni. Akkor sem siettek a segítségére, hanem előbb tippelgettek, hogy most fogja-e kérni a pelenkacserét vagy sem, aztán a nővérke kioktatta, hogy nekik ilyenkor sokat kell adminisztrálni, nem érnek rá találgatni, ki mit szeretne. Bezzeg a baloldali szomszédra nem mertek rászólni, hiába űzött sportot abból, hogy megrakta az ágytálat, majd a tisztálkodást a lepedőn lecsúszva fejezte be, átült a kerekesszékbe, kigurult bagózni, s ránk hagyta a csatateret. Mint egy született grófnő, úgy tudott inteni az ápoló személyzetnek: „Ezt meg ki kellene vinni!” S kivitték. Szó nélkül. Sosem fogom megérteni az embereket.
Na, csak kívánkoznak belőlem a rút emlékek...
De ne merengjek régi idők szarain. Ez esetben szó szerint. Inkább elő az örömökkel!
Ehhez ismét vissza kell mennem az új időszámítás kezdetéig, az esésig, amiben a vállam – ahogy az orvosom magyarázta – „szétrobbant”. Kaptam egy szoros kötést, amivel a jobb karomat rögzítették a törzsemhez, a mellem alá. Egy hétnek kellett eltelnie a műtétig, utána vettünk egy „báli kesztyűt”, amiből csak az ujjam hegye volt kint, s felért a hónom aljáig. De a rögzített helyzet maradt, összesen talán öt hétig. Mintha gipszben lettem volna. Így történt, hogy azt, hogy az eséskor nekem a csuklóm is eltört, csak akkor vették észre, amikor már össze is forrt a csontom. De bónuszként lett egy idegkárosodás a karomban, aminek köszönhetően nem hajlanak rendesen az ujjaim, fájdalmas, ha fogni kell valamit. Mivel annyit tudtak segítségképpen mondani, hogy van ilyen, ez vagy meggyógyul vagy lebénul, nem adtam esélyt az utóbbinak. Ahogy meg tudtam támaszkodni a konyhapultnál, mosogattam, gyúrtam, dagasztottam a tésztát, vágtam a hagymát, a húst, a zöldségeket. Megvarrtam a nadrág elszakadt zsebét, kézzel töltöttem ki munkafüzeteket és feladatgyűjteményt, naponta tucatnyi online puzzle-t raktam ki. Nemcsak a munkavágy hajtott, hanem a gyógyulás vágya is. S hipp-hopp, alig telt el fél év, s három ujjam már majdnem teljesen engedelmeskedik nekem. Igaz, a hüvelykujjam úgy kattog, hogy kilel tőle a hideg, de legalább már nem szederjes és dagadt a kezem. Egyre reálisabb esélye van, hogy lesznek még karcsú ujjaim, s tudok majd olyan szépen kézzel írni, mint régen. S ha mégsem, akkor használom majd a bal kezemet. De nem adom fel.
[Örömnapló: 21. nap]
A fotó akkor készült, amikor júniusban a második műtét után hazaengedtek. Éppen várom a magán betegszállítókat. Az is megér egy misét, egyszer elmesélem. Semmi smink, csak szolid optimizmus – akkor még azt hittem, a szeptember az iskolában talál.
