A terminológiára fütyülve a képen látható édes tészta a mi családunkban almás kalács névre hallgat. A szőrözők nevezzék nyugodtan pitének, bennünket ez nem izgat. Az viszont mindenkit lázba hoz nálunk, ha Kereszt bejelenti: vasárnap almás kalácsot fog sütni. Almás kalács ugyanis nem jár mindenkinek, azt ki kell érdemelni, leginkább azzal, hogy az illető jó messze lakik és ritkán látogat haza. A jutalomételek ezen kategóriájába tartozik még a töltött káposzta, pláne a tengerivel töltött – ezt csak Attila sógorom érdemli ki, hja, Bécs messze van – , a csöröge és a túrós kelt palacsinta is. A non plusz ultra a bejgli, amiből valamikor egyszerre sült diós, mákos, kakaós és káposztás változat. Ám ehhez Kereszt már olyan ritkán kezd hozzá, hogy ahhoz talán a Holdról kellene visszatérnie egyik-másik családtagnak.
Egyetlen oka van ennek: a drága Kereszt megöregedett, márciusban betölti a kilencvenhármat. Ebben a korban már csak kevesen sürögnek-forognak a konyhában, de a ház más helyiségeiben sem nagyon. Kereszt is javarészt üldögélve tölti a napjait, számba véve, ma hol fáj a legjobban, de ha vendég áll a házhoz, megrázza magát, előkerül a varázslatos fakanál, a vele majdnem egyidős, generációkat jól lakatott bűvös tepsi, és a múltban már otthonosabban mozgó memóriából kipattan a sok évtizedes recept. Igaz, hogy az előkészületek már szombaton elkezdődnek, vagy rosszabb napokon vasárnap kora hajnalban dinsztelődik az alma, s az is tény, hogy a sütőt már nem tudja egyedül begyújtani – mélyre kellene hajolni, nem bírja már azt a feje, tartani is kell egyik kézzel a hosszú gyufát, másikkal nyomkodni a sütő gombját, olyan hosszú ideig nem hajlik a dereka, de minden más megy. Ha ülve, hát ülve. Nem kapkod, mindennek megvan a maga tempója, rendje, rendelt ideje. S míg készül a tészta, sül a kalács, az illattal megjelennek előtte mindazok, akik valaha ettek az almásából. Amit egyre kevesebb embernek süt meg. Ma Misa fiam volt a kiválasztott -– elcsomagolt magának egy darabot, a többin megosztoztunk, s úgy ettük, áhítattal, hogy tudtuk, ebben nemcsak alma és liszt, tojás s egyéb hétköznapi hozzávalók vannak, hanem benne van egy olyan ősi tudás, ami keveseknek adatik meg, benne van 93 év minden szeretete, óriási elszántság, ahogy Kereszt erőt vesz a fájdalmakon, kibakócál a konyhába, ül a kemény hokedlin, nézi a lert, nehogy odakapjon a tészta, mert örömöt akar szerezni. Mert Misa hazajött.
Ha nincs senki az életedben, aki almás kaláccsal vár haza, akkor is szegény vagy, ha száz holdas almáskerted van.
[Örömnapló: 19. nap]
