Ha két szóval akarnám jellemezni az állapotomat, azt mondanám: fáradt vagyok. Vagy inkább: izomlázam van. De én ennek örülök! Mert újabb porcikákat mozgattunk meg a mai tornán, s ha nem is sikerült mindent megtennem, amit Ágó várt tőlem, de legalább valóban az összes energiámat mozgósítottam.

Persze nem olyan jó élmény, hogy harmadszorra bírtam felállni a tornaszőnyegről, ami csatakosan mutatta a hátam nyomát, a padló meg csúszott a kezem izzadtságától. Semmilyen kapaszkodóm sem volt, csak a saját testem, ami most gyengének bizonyult. Aztán két perc múlva ott álltam jobb lábbal egy süppedő egyensúlypárnán, s képtelen voltam elszakítani a bal lábamat a talajtól. Furcsa, hogy kiestek ezek az automatizmusok, mesterségesen kell indítani mozdulatokat és végrehajtani amúgy teljesen egyszerű dolgokat, mondjuk öt másodpercig megállni csak a jobb lábamon. Kifeszített térddel már ment korábban, de most enyhén berogyasztott térd volt a kiinduló helyzet. Folyt rólam a víz, minden tagom reszketett, és egyszerűen nem tudtam megcsinálni. Talán az is az oka, hogy még mindig rettegek az eleséstől.

A tornára menet ismét felvonszoltam magam a lépcsőn, csak az utolsó két foknál zártam mellé, addig ment a váltott láb. Lefelé Bence fogta a szabad kezem, és nagy zakkanásokkal, de váltott lábbal mentem lefelé. Ez nekem óriási dolog! Igaz zárt lábbal indítottam, behajlítottam a jobb lábam, aztán lódultam neki a ballal. De eddig még ez sem sikerült.

A fizikoterápia a második emeleten van, lendületből úgy indultam a lépcsőnek, mint egy rendes ember, de képtelen voltam a jobb lábam mellé felhúzni a balt, nemhogy tovább vinni még egy fokot. De nem adtam fel. A lépcsőfordulónál vettem egy mély levegőt, a korlát és a fal segítségével felküzdöttem magam. Olyan szép, széles terpeszben, mint aki a kelleténél néhány számmal nagyobb lovat kapott. Lefelé pedig végig váltott lábbal mentem!

Azóta fekszem, mert reszket mindkét lábam.

Szóval ma sem keltem fel hiába.

[Örömnapló: 13. nap]

A kép forrása ITT.