Ma sok-sok öröm ért. Például utolsó morzsáig elfogyott a palacsinta, amit két liternyi tésztából készítettem. Igaz, én csak sütés közben ettem egy túrős-almásat, aztán ahogy minden megsütöttem, majd el is mosogattam magam után, le kellett feküdnöm, mert nem bírt több kiképzést a lábam, s öt perc múlva híre-hamva sem volt az itthonra szánt tésztakorongoknak. A nagyját elvittük a húgoméknak. Ott megismétlődött a műsor: olyan jó kis nagyanyókás érzéssel a lelkemben néztem, ahogy veszik egyiket a másik után, kenik rá a finom lekvárt, Nutellát, túrót, s szó szerint gyűrik befelé.  

Keresztanyut is meglátogattuk az otthonban, végre meggyógyult a kemény megfázásból, s a kedve is sokkal jobb volt, mint legutóbb. Jól feltöltöttük a kis szekrényét mindenféle finomsággal.

Az is örömömre szolgált, hogy útközben háromszor bóklásztak őzek az út szélén, illetve magán az úttesten, de a megfelelő irányban hagyták el a terepet, nem akartak a kerekek alá kerülni.

Ma egy falépcsőn gyakoroltam a váltott lábbal feljutást. Nagyon nehezen tudom rákényszeríteni a lábamat, hogy megfelelő szögben álljon, akkor legyen hajlítva vagy nyújtva, amikor annak itt van az ideje. Felfoghatatlan, hogy nem megy automatikusan, egyszerűen ezt is elfelejtette az agyam, hogyan kell. De valamennyit ma is sikerült visszahozni abból, ami elveszett.

A legnagyobb boldogság természetesen az volt, hogy a madai iskolánál a hagyományoknak megfelelően hódoltam szenvedélyemnek, a baglyok megbámulásának. Mágnesként vonzottak, Csilla úgy szólt utánam, hogy amíg a jeges úton lépkedek, a lábamat nézzem, ne a madarakat. A képen látható gyönyörűség néhány méterre volt tőlem, közvetlenül az exponálás előtt ásított.

Hát nem csodaszép?    

[Örömnapló: 11. nap]