Mozgalmas napom volt: orvos, gyógytorna, fizikoterápia, suli, bevásárlás, főzés. Mivel legutóbb karácsonykor találkoztam másokkal a szűk családon kívül, a túl sok inger önmagában kifárasztott volna. De az a torna...

Ma több olyan gyakorlatot kellett végeznem, amitől egyenként is padlóra kerültem volna, ha nem eleve ott fekszem, valami hosszúkás egyensúlyozó párnával a gerincem alatt hosszában, majd a talpam alatt keresztben. Még a bugyimban is csorgott a víz, a sminkem belefolyt a fülembe. Sikerélményként könyvelem el, hogy nagy nehézségek árán, de sikerült úgy felállni a féllabdára, hogy a jobb lábam mellé felhúztam a balt is. Igaz, ami igaz: Bence is mellém állt, hogy megkapaszkodhassak a karjában. Elmondhatatlan félelem van bennem attól, hogy újra elesek, s itt azért imbolygott alattam rendesen a gumilabda. De sikerült, mert hetek óta edzek erre a mozdulatra.

Amire a legbüszkébb vagyok, az a nagy mumus, a lépcső leküzdése volt. Hónapok óta úgy járok a lépcsőn, hogy ballal fellépek, majd jobbal mellé zárok. Most először sikerült úgy feljutnom az első emeletre, hogy váltott lábbal lépkedtem. Még nem rendesen, szépen, távolról sem. Úgy kell elképzelni, mintha kötélhúzáson lettem volna, ahol egyedül kell elhúznom egy teljes csapatot, tehát a karom köré tekerem a kötelet. Ráfonódtam mindkét karommal a jó kis stabil vaskorlátra, s felvonszoltam magam.

Jó érzés volt. Még akkor is, ha a torna végeztével a lépcsőn lefelé Bence ment előttem, hogy csak egy fokot lássak meg az ő hátát, különben émelygés jön rám. Remélem, egyszer le tudom majd küzdeni ezt az érzést is.

[Örömnapló: 9. nap]