Bárki látja fogsorát,
Ámde Bicska Maxi rejtve
Tartja kését s pisztolyát...

Ó, szinte hallom Márkus László hangját! Nem, nem lettem cápa, csak nekem is egész nap nyitva volt a szám – bárki láthatta volna fogsoromat, de gáz –, ugyanis megint elkaptam valamit, teljesen eldugult orral ébredtem, s csak a számon keresztül tudtam levegőt venni. Ismeri mindenki a dolgot: kiszárad az ember torka, hiába fújja az orrát, mintha egy esernyő akarna kinyílni minden egyes trombitálásnál, ami aztán nem engedi rendesen kijönni a cuccot. Gyengeség, légszomj, undok tartalmú zsebkendők. S ráadásul mára pizzás csigákat ígértem a családnak, amit nyugodtan nevezhetnénk kézműves pizzának, mert annyit kell nyömöszölni, nyújtani, tekerni, egyszóval fogdosni minden egyes darabot. No de ilyen állapotban? Amúgy is kétpercenként mosok kezet főzés közben, de most ez is kevés lenne. Feltéve, ha meg bírnék állni a konyhapultnál...

Nem vagyok annyira hibbant, hogy a megfázásomnak örüljek. Az viszont boldogsággal töltött el, hogy a szokásos ágyban megkapott hétvégi reggeli után a fiúk automatikusan mosogatni és főzni kezdtek. Kis újragondolással pizza helyett spagetti lett az ebéd. Olyan jó, hogy nem okoz gondot nekik, ha házimunkát kell végezniük. Soha nem fogom elfelejteni, amit a magatehetetlenül eltöltött hetek alatt kaptam tőlük. Nem írok róla, nem akarok bőgni.  

Most csak csöndben örülök a családomnak, meg annak a kis levegőnek, amit kapok végre.

[Örömnapló: 5. nap]

A kép forrása ITT.