Egészen jó a Facebookon ez az Emlékek funkció. Néha egy-egy poszt, beszélgetés annyira elevenen él bennem, hogy magamtól azt mondanám, két-három éve kerülhetett fel. Aztán szembejön a valóság: ez bizony már 11 éve volt, ez a másik 8 éve... Amire azt hittem, nemrég írtam róla, az is három éves. Rohan az idő, s én már megfontoltan csak utána fordulok.

Szombat este készült egy egészen vállalható fotó, amin oldott-őszinte a mosolyom. A kiváló fényviszonyoknak köszönhetően – értsd: félhomály volt a húgoméknál az előtérben – csak néhány ráncom látszik. Cserébe azok kétszer annyira mélyek, mint az életben, de spongyát rá. A mosolyom csak azért került elő, mert a napi emlékek között megjelent, hogy honnan indultam. A kiskoromban készült képeken többnyire sírás után vagyok. Vagy előtte. Vagy közben. Nincs egyetlen mosolygós képem sem. Pedig én boldog gyerekkorra emlékszem. De ki tudja már fél évszázad távolságból, mekkora macera volt, amíg egy-egy ilyen kattintásra sor került. S szegény Anya még fizetett is ezekért a vacak minőségű képekért, amelyeken ráadásul rendre  kibőgtem a púpomat...

Persze másfajta nyilvánossága volt a képeinknek: látta vagy 10-15 ember. Bekerült egy kartondobozba vagy a családi fényképalbumba, s ennyi volt a karrier. Csak minden második istenválasztáskor kerültek újra kézbe. Nem foglalkoztunk ennyit magunkkal. Nem volt ennyire fontos, hogy mindent, de szó szerint mindent megörökítsünk. Sokan bekerülnek egy ördögi körbe, s már nem a saját életüket élik, hanem azt, amit – szerintük – elvárnak tőlük. Nem bíznak semmit a képzeletre. Az emlékeik egy telefon memóriájára vannak bízva. Vagy fent vannak egy felhőbeli tárhelyen. Annyi emléket gyűjtenek már 20 éves korukra, hogy kellene hozzá negyven év, amíg végignézik. Lelkük rajta. Ha ez teszi őket boldoggá, hát tegyék. Én inkább naponta gyűjtök egy parányi boldogságot: bagyolyhuhogást, hangyák menetelését, felhőjátékot, bíbor-arany naplementét. Mert nem tudom már, miért sírtam ötven éve, de nincs már előttem újabb ötven. Most kell mosolyogni. A régi sírásokon, a mai bosszúságokon, azon, hogy már nem leszek többé Tavasztündér, de megadatott, voltam. Bár úgy emlékszem, nem oly rég volt, aztán jön a Facebook, s azt mondja: 8 éve már, 11 éve ezen a napon... S ezen csak mosolyogni lehet.

Nem baj, hogy elmúlt. Az a fontos, hogy átélhettem.

[169]