A családi fényképalbumot lapozgatva újra és újra meg kell állapítanom, hogy a legtöbb fotón bizony a legszőrösebb családtag, Boci cica szerepel. Ennek végtelenül egyszerű okai vannak: Boci hathetes kora óta roppant fotogén, s nem tud tiltakozni a megörökítése ellen. A fiaim viszont jó tíz éve úgy döntöttek, hogy róluk nem készülhet fotó. Csak nekem sem. Ha soha senkinek nem mutatom meg, akkor sem. Hiába mondtam, hogy öreg napjaimon boldogság lesz azt nézegetni, hogyan lettek egyre nagyobbak, izmosabbak, s ha lehet fokozni, akkor még jóképűbbek. Nem. Ha már majdnem sírtam, akkor sem. Na jó, talán egyszer-egyszer, nagy duzzogva. Így aztán a macskáról egész sorozatok készültek evés, alvás, alvás, alvás, pihenkélés, bambulás közben, a kanapén, a vetett ágyban, az udvaron, az ablakban, a mosógépben... Fura lesz majd az unokáimnak mesélni: amikor ez a kép készült Bocikáról, édesapád akkor érettségizett...

Bociról valamikor a nyár végén készült fotó, hosszan elnyúlva aludt az autó útjában. Fel sem ébredt, amikor arrébb tettük. Aztán az őszi szünet után szokás szerint gondolt egyet, és világgá ment. Három hónap után ma végre láttuk. Úgy tett, mint aki nem ismeri meg az autót, elfordult. De él! Itt van a közelben. Talán estére újra hazatalál.

[168]