A félév zárása mindig az az időszak, amikor úgy érzem magam, mint egy ismeretlen hadiösvényre tévedő indián. Mintha még soha nem csináltam volna... Minden évben megdől az „így szoktuk” meg a „tavaly úgy kellett”. Ismeretlen funkciók jönnek szembe a Krétában. „Pedig a múltkor már megtaláltam” – bűvölöm a laptopot, de hiába. Letöltök háromféle dokumentumot, mindben más adat van – bár az életem lenne ilyen változatos, mint ahány féleképpen el lehet rontani egy záradékot, bizonyítványt, statisztikát. Még akkor is, ha szeptember óta minden nap óránként dolgozom a felületen, amikor kellene valami, akkor bújócskát játszik velem. El lehet képzelni, mennyire elegem volt már a bogarászásból, ha hazafelé szépnek láttam a ködöt a székelyi határban...

A köd ijesztő, félelmetes és veszélyes, ha az úttesten gomolyog, de most a szántóföld felett lebegett. Olyan volt, mint egy megbűvölt szürke paplan. Alul rojtos, foszladozó, középen testes, felül meg olyan semmilyen. Mintha csak úgy levált volna a piszkoskék égboltról, s könnyű libbenésekkel most akarna a földre szállni. Mint amikor elektromágnesekkel lebegtetnek fémtárgyakat, s oda szeretnél nyúlni, hogy milyen érzés lehet azt a semmit megmarkolni ott alatta és fölötte, ami tartja. Szeretnék egyszer beleállni egy ilyen ködfoltba. Vajon látnám a lábamat? Ugyanakkor szeretném magamat messziről is látni a mezőn a ködben: alul kilógna a lábam, felül meg a fejem, habtestem meg a ködbe veszne – de szép is lenne... Meg persze hideg és nyirkos. Brrr!

„Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda” *, de rögtön új állja a helyét, ahogy a géphez ülök: a napi szatír kivételesen tényleg egy jóvágású férfiú. Vagyis egy jóvágású férfi képét eltulajdonító, valószínűleg ázsiai kamuprofil. És még mindig vannak, akik ezeknek felülnek. Elhiszik, hogy a Föld túloldalán valaki csak azért regisztrál egy oldalt, hogy két óra múlva őt ismerősnek jelölje. Általában gondolkodás nélkül törlöm az ilyen ismeretlen jelölőket, most csak azért néztem rá, mert a fickó halványan emlékeztetett Jay Laveryre, akinek szerettem a táncát.

James barátunkat átengedem másnak, nálunk már ilyen Houston városából szalajtott özvegyekkel tele van a padlás. Kell valakinek? Tessenek szólni vagy kézzel inteni... Én inkább megnézem még egyszer Jay Laveryt az istállóban. Csak aztán nehogy beinduljon a keresőmotor és holnap meg a kecske jelöljön be...

[165]

Ha még nem ismered a videót, itt meg tudod nézni.

* József Attila: Kései sirató