Ma többször is esett a hó, de mindig csak pár percig, s általában olyankor, amikor nem tudtam vele különösebben foglalkozni. Márpedig a hóesés akkor az igazi, ha kicsit nézheti az ember.

Az első két alkalommal éppen órán voltam. Amikor felsóhajtottam, hogy esik a hó, tizedannyi reakció sem volt rá, mint előtte arra, hogy leszedtem egy poloskát a függönyről. Nem a lehallgatók, hanem a mezeiek családjába tartozott. Bár, tőlem hallgatózhat a soklábú is, amíg nem dumál.

Itthon mosogatás közben vettem észre, hogy újra pilinkél a hó. Csak pár edény volt, mégis kétszer indult neki, mire végeztem. Az utolsónál végre minden klappolt: lejött a kávé, kitöltöttem, kis linzer mellé, s uzsgyi az ablakhoz. Szépségesen kavarogtak a tízforintos nagyságú pelyhek, a cinegék befogták a csőrüket, de ott billegtek a tuja ágbogain, bár egyre kevesebb látszott belőlük. A feketerigó kamikáze akcióba kezdett, egy hosszú sikollyal a fenyő felől bevágódott a kapu melletti kecskerágó bokorba – annak olyan sűrű ágai vannak, el nem tudom képzelni, hogy nem akad fenn rajtuk, amikor így befúrja magát. Aztán csak csönd, hó és kávé – néha ennyi is elég a boldogsághoz. No meg persze egy jó könyv...

Már kezdtem teljesen elandalodni, amikor megszólalt a telefon. Hagytam csörögni, de nagyon kitartó volt. Kedves hangú hölgy akart közvéleményt kutatni aktuális kérdésekről. Én még kedvesebben nemet mondtam.

A pillanat varázsa elszállt. Elállt a havazás, elfogyott a kávé. De maradt még egy sütim. De jó! Még akkor is, ha így sosem fogok lefogyni...

[164]

A kép forrása itt.