Ha egy pici gyerek nyűgös, a hátán pörögve rosszalkodik, semmi nem jó neki, akkor hamar jön a diagnózis: elfáradt. Én ha fáradt és nyűgös vagyok, néha szívesen pörögnék a hátamon kínomban, de nem tehetem. Egyrészt koszos lenne a ruhám, másrészt nem biztos, hogy fel tudnék állni a produkcióm után, s a nézőközönségem sem lenne a segítségemre, mert mindkét keze el lenne foglalva: éppen a hasát fogná velük.

Mi a helyzet akkor, ha több elcsigázott nő kerül egymás mellé jócskán a munkaidőn túl? Nem tudom, s túl fáradt vagyok ahhoz, hogy elméleteket gyártsak hozzá, milyen variációk képzelhetők el, úgyhogy mondom, hogy mi mit tettünk: vihogtunk. Úgy nagyjából mindenen. Egymás gesztusain, félresiklott mondatain. A helyzetkomikumból fakadóan felidézhetetlen, csak akkor és ott vicces benyögéseken. Azon, hogy ki sem néztük volna a másikból, hogy használ ilyen-olyan szavakat. Meg azon, hogy sorra megismételtük, mint a kisgyerek, amikor először találkozik csúnya szavakkal, s csiklandós örömmel tölti el, hogy ki meri mondani. Aztán újra kimondja, meg újra, s egyre hangosabban nevet. Meg persze igyekszik messzire szaladni, nehogy utolérd...

Mi nem szaladgáltunk semerre, az asztalhoz láncolt minket a napi adminisztráció meg a piros toll és az utolsó javítódolgozatok. Ahogy régen kiírták a hivatalok ajtajára: „A felújítás alatt az ügyfélfogadás zavartalanul folyik” – a munka itt sem állt meg, csak néha kicsit döcögősen kanyarítottuk az a piros vonalat.

Ha igaz, hogy a nevetés hizlal, akkor ma ki kell hagynom a vacsorát. Helyette gyakorolhatom például a háton pörgést. A felfordított teknősbéka alaphelyzet már megy...

[163]

A kép forrás itt.