Nagyon könnyű örülni a mínusz két foknak, ha az ember mínusz tizenegyben indul el hazulról. Régen természetes volt a hideg, most nyafogunk, ha pár napig tisztességes téli időjárás van, annak megfelelő mínuszokkal.

Nem akarok a fagy mezőgazdaságra gyakorolt hatásáról értekezni, meg nosztalgiázni sem, milyen volt mondjuk az 1987-es nagy tél. Bár, lehetne, mert éppen január 10-én szakadt ránk a nagy fehér dunyha, aztán napokig eszkimót játszott az ország. De én egy mai örömről szeretnék írni.

Amikor kivágták az erdőt a nyírbogdányi gazdaságnál, sok időbe telt, amíg a szemünk meg tudta szokni a fák nélküli tájat. Találgattuk, milyen lesz majd, ha megindul az északi széllel a hó, vajon az úttest melyik sávját teszi előbb járhatatlanná. Nos, eddig nem sikerült ezen a területen tapasztalatot szerezni, mert szél ugyan volt, de eddig csupán a száraz faleveleket tudta ide-oda sodorni az Őze tanyai nagy kereszteződésben. Van viszont egy új jelenség, amit nagyon élvezek: a Négyes elkerülő és a vele párhuzamosan futó, Nyírbogdányba vezető út közötti mező valósággal fürdik a napfényben, s a látványt semmi nem takarja el az arra haladók elől. Egészen kicsi területről van szó, de máris a zöld ezer árnyalatát ragyogtatja ott a nap sugara. Ma is arra csábított, hogy lelassítsak, lehúzzam az ablakot, s élvezzem az enyhe mínuszban a cseppnyi tavaszt. El fog jönni, mindig eljön. S hogy legyen türelmünk kivárni, néha küld egy jelet fentről. Csak legyen szemünk rá...

[157]

Persze nem álltam meg fotózni, ez egy nyári kép egy napozó kék fadongóról.