A találkozások örömén, az egymásra mosolygásokon túl, de az öleléseken még innen, eltelt a mai nap is. Mint amikor megállítják a filmet egy pillanatra: mindenki megdermed mozdulat közben, a kamera tesz egy kört a szereplők körül, aztán snitt, indul tovább a jelenet – mintha meg sem történt volna ez a két szép hét, amit otthon tölthettünk. Az első pillanatban, ahogy beléptünk az épületbe, mindenki felvette a kalapácsot, s ütötte tovább a vasat. „Nincs idő a gólörömre” – mondja Bödőcs, s van benne valami. Nem tudjuk megélni azokat a pillanatokat, melyekből építkeznénk a nehéz időkben, amelyekre szívesen emlékezhetnénk vissza. Hajts, kocsis! Jön a félévzárás!
Bár déltájban derült volt az ég, a szél nem bírt elfáradni. Az uszodánál ismét jó kis szélalagút alakult ki. Már reggel hétkor is kapaszkodnom kellett saját magamba emiatt, de akkor a hátamnál fogva tolt maga előtt, míg délután az arcomat akarta letépni az orkán. Nem egyszerűen összefogtam a kapucnim két szélét, hanem csupán annyi rést hagytam, hogy éppen kilássak. Úgy nézhettem ki, mint egy Jósavárosi Amudsen, csak nem húztam szánkót magam után, és nem a sarkvidék volt az úticélom, csupán az autómig akartam eljutni. Idén most először örültem annak, hogy nem vagyok nyeszlett szibarita váz, mert akkor visszafújt volna a szél.
Szerencsére mások is észnél voltak az úton, mindenki beállt egy 80-90-es tempóra, senki nem előzgetett fölöslegesen, de így is markolni kellett a kormányt az oldalszél miatt. S most végre itthon! Boldogok a sajtkészítők és a hazaérkező tanárok, mert övék az otthon melege. Ujjé! A konyhában nagyszerű, ujjé, a szobában jó! Ahogy Misi szokta mondani: amíg az ember örömmel megy haza, addig minden rendben van. A szél meg fújhatja a porcukrot a ... ahova akarja.
[155]
A kép forrása itt.
