Micsoda veszett idő van odakint! Egyre jobban bömböl a szél, süvít, a bokrokat rázza. A tűztövis koporcol a redőnyön, házfalon. Pár órája láttunk egy galambot, kelet felé tartott, de háromszor is visszafújta a szél, és kétszer sebesebben haladt, mint amerre eredetileg indult. A tegnapi plusz tizenkettő bizony már csak mínusz kettő. Közeleg az igazi tél. Én meg mamókásat játszottam délután.

Ebéd után beburkolóztam a legmelegebb plédbe, aztán aludtam egy akkorát, hogy tőlem aztán a vonat is jöhetett volna, nemcsak a tél. Arra ébredtem, hogy kint elszabadított valamit a szél – remélem, nem a piac lemezteteje indult meg. Csalánteát forráztam magamnak, mellé tettem egy habcsókot és két linzert. Aztán visszamentem a sütis dobozhoz, és kivettem egy harmadikat is. Minél előbb elfogy, annál kevesebb kísértés marad, nem igaz? Az óráimra felkészültem, az iskola weboldalán futó számláló szerint 13 óra 24 perc 58 másodperc, 57... 56... 55 másodperc van még a kezdésig. Olvasni fogok, megtaláltam a Kisjó Sándor kötetet. Teát iszom, és fütyülök a szélre. És boldog vagyok, hogy megtehetem, itthon vagyok, biztonságban. Remélem, mindenki más is épségben hazaért, ember is, állat is, főleg az az ártatlan galamb, aki még biztosan nem tudja, amit én már igen: hogyha fúj a szembeszél, okos ember nem beszél... *

* (Tamkó Sirató Károly)

[154]

A kép forrása itt.