Csöndes szombat volt. Esővel terhes felhőkkel, hűvös széllel. Bezárkózással. Meg persze kis apró örömökkel. Finom kávéval, jó ételekkel. Carpe diem...
Fogtam a forró csészét, hallgattam az esőcseppek kopogását a bádogereszen, s közben arra gondoltam, mennyire jó, hogy van még egy csodálatos hétvége a szabadságból. Még belefér egy új kenyérvariáció, kevesebb lisztből, olívaolajjal. Zöldborsó krémleves füstölt sajttal. És nem baj, ha ma mégsem készül el túrós sztrapacska, talán nem is illene a leveshez. Különben is ott a friss kenyér, olyan ropogós lett a héja, hogy a farát magában ettük meg, „az ízi kedviér’”, és csak a második szeletre kentünk egy kis vajat. Délután nyikorogtak a sütis dobozok fémtetői, lassan elfogy a habcsók, ami akkor készült, mikor maradt két tojásfehérje a stanglisütésből.
Sosem törekedtem tanulságokra, de most eszembe jutott egy: aki nem értékeli azt, amije van, annak soha nem lesz semmije.
Minden így jó, ahogy van – mert ha nem lenne jó, akkor sem lenne másként.
[153]
Megtaláltam az uszadékfás fotót.
