Egy szélroham rázta meg a redőnyt hajnali fél háromkor. Ha már felébredtem, olvasnivaló után nyúltam. Rossz szokás. Én olvasok szenvedéllyel, Misi meg szenved éjjel, mert felébreszti a lámpafény. Vagy a tablet fénye. Mostanában inkább azon olvasok. Bár ahhoz oldalra kell fordulnom, kiékelni a kütyüt, hogy ki ne csússzon a kezemből, ha belebókolok az olvasásba. Vagy rá ne feküdjek. Az előzőbe belekönyököltem ébredéskor, ahogy nyúltam a telefonom felé. Hanyatt fekve viszont nagyot üt, amikor átevezek az álom tengerére, az meg ráesik az arcomra.

Hagyományos könyvhöz már évek óta szemüveg kell, de képes vagyok úgy elnyomni a szárát alvás közben, hogy használhatatlan lesz. Túl drága passzió. A tablet meg azért nem az igazi, mert ha megfelelő nagyságúra nagyítom a betűméretet, akkor tíz másodpercenként lapoznom kell. Ettől aztán sokkal nehezebben fogok újra elálmosodni. Főleg ha Gerald Durrellt olvasok, mint ma, mert még arra is figyelnem kellett, nehogy túl hangosan nevessek fel. Négy óra ötvenötkor még fent voltam, ötkor szólt az ébresztő. A kettő közötti idősávban megint teljes képtelenségeket álmodtam össze.

Ott volt az egész osztályom. Ballagási főpróbát tartottunk. Egy régi osztálytársnőm magyarázta, merre kell majd mennünk. De nem a hagyományos útvonalat mutatta, hanem bevezetett minket a tornaterembe. Ott hirtelen minden átváltozott, olyan lett, mint egy hosszú szállodai folyosó. – Arra kell majd szaladnotok, mutatott a folyosó túlvége felé, ahol – mint egy színpadon – reflektorokkal megvilágított barna tornaszőnyeg feküdt. – Guruló átfordulás előre, majd a lépcsőn le – folytatta. Elképedve néztem rá. Aztán az osztályra. Varázsütésre másik ruhában volt mindenki: szürke alapon sötét tyúklábmintás, ormótlan szabású, pizsamaszerű... Jaj, kimondom kerekeken: a börtönökben szokásos rabruha volt mindenkin. Rajtam is! Azzal a különbséggel, hogy rajtam nadrág helyett lábszárközépig érő szoknya volt. Úgy néztem ki, mint Gogolák elvtársnő A tanú című filmben. Csak kicsit még nála is csúnyább voltam.

A gyerekek meg sem lepődtek, az elsők már meg is fordultak, futottak, majd szinte szaltóztak a szőnyeg felett. Én meg arra gondoltam, hogy ebben a szoknyában el sem tudok futni a folyosó végéig. Utoljára sima bukfencet is akkor csináltam, amikor Misát vártam. Bence még nem volt kétéves, bukfencezni akart, de nem talált rá a mozdulatra. S akkor megmutattam, hogyan kell: nagyon-nagyon óvatosan, lassan átfordultam a franciaágyon. Mivel a hasamra vigyáztam, a nyakam rándult meg, de hát a hülyeség mindig elnyeri méltó büntetését... Na, ezt speciel tudom, mikor volt: 2000 decemberében.

Először azt terveztem, hogy simán kikerülöm a szőnyeget, aztán arra gondoltam, hogy megadom a módját, szembe fordulok a nézőkkel, a két kezemet oldalsó tartásból a magasba emelem, szépen zárom a lábamat, homorítok, mint a tornászok, amikor leugranak a gyűrűről. S akkor jött Baldó, hogy ő szemüveg nélkül azt sem tudja, merre van a szőnyeg. Nem baj, drágám, mondtam neki, megfogjuk egymás kezét, mutatom az irányt, aztán lesz ami lesz.

Ééés nem tudom, mi lett, mert megszólalt az ébresztő.  

Most ilyenkor mi van?

Kezdjem gyakorolni a futásból átfordulást? Vagy a börtönszerkóra koncentráljak, s szóljak a szülőknek, hogy odabent lesz a fogadóóra? Mert ha még a szalagavató előtt állnánk, akkor ez lenne a jel, hogy Elvis Presley Börtönrockját kell táncolnunk. Vagy azért álmodtam ezt, mert egyszerűen már hiányoznak a gyerekek, s lassan egy kezemen meg tudom számolni, hány hónap múlva „szabadulnak”? De aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére! Ennek analógiájára: aki nem bukfencel, azon örök időkre rajta marad a tyúklábmintás viselet? Vagyis megint ott tartok, hogy kezdjek gyakorolni, hogy egyszer én is szabadulhassak?

[151]

A képen az osztályom van. Szépek és okosak.