Mindig elismeréssel adózom azoknak, akik kapásból tudják, mi történt velük 15 éves korukban, melyik évben kaptak kiskutyát, vagy hogy 1979-ben, de nem is, 1978-ban volt ez meg az a fontos dolog. Nekem ez nem megy. Talán majd akkor, ha annyira öreg leszek, hogy nem tudom ugyan, mit csináltam reggel, de tűpontosan fel fogom idézni, milyen színű nyakkendő volt rajtam életem első Hungária koncertjén. Ha csak az első felének kellene teljesülnie, akkor holnap...

Szóval nem tudnám megmondani, melyik volt gyerekkorom legszebb nyara. A többi évszakot sem. Egyet tudok: mind gyönyörű volt, mert azt csinálhattuk, amit a legjobban szerettünk: olvashattunk. Nálunk az egész család olvasott. Elképesztően sokat és sokfélét. Csilla húgom már az első osztályba a Nagy indiánkönyvvel ment, ami cinege termetét tekintve testsúlya kb. harmadát tette ki. Szerencsére nem kellett messzire cipelnie, az iskola melletti szolgálati lakásban laktunk. A suli ablakai az udvarunkra néztek... Minden ablaka. És akkor még délelőtt és délután is volt tanítás. És szombaton is. Meg esti iskola. És ha mi kint vagyunk az udvaron, nem a tanárra figyel az osztály, hanem ránk, szabadokra. Ennélfogva nemigen mehettünk ki a saját udvarunkra. Talán ezért keltünk sokkal nagyobb utakra Cooper indiánjai, Dumas Monte Cristo grófja, Walter Scott Ivanhoe-ja segítségével. Az ifjúsági irodalom ezerszínű történeteit faltuk, a Delfin-sorozattal egyidőben jöttek a csíkos és pöttyös lányregények, majd az Albatrosz-könyvek. Csilla Édesanyával versenyt olvasta Jókait, én rákaptam Mikszáthra, Móricz Zsigmondra. A Világirodalom Remekeire. Vagy ott volt Ridegh Sándor Bakterháza és a Rejtő-regények! Meg voltunk róla győződve, hogy a szüleink és Zoli bátyánk kívülről tudják valamennyit. Olyan volt a beszélgetésük, mint egy kártyajáték: egyikük nyitott egy „– Olyan szép színe van kendnek. Olyan szép sárga. Tudja már, mire gondolok...”- kal, a másik válaszolt: „– Uram! A késemért jöttem! – Hol hagyta? – Valami matrózban.” Majd Zoltán, a rendőr nagybátyánk, aki nem mellesleg a világ összes rendőrviccét tudta: „– Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani.” Olyan, de olyan sokat nevettünk! És ahogy visszaemlékszem, nálunk soha nem hangzott el egyetlen trágár szó sem. Nem volt rá szükségünk, minden élethelyzetre volt egy idézetünk:
„– Leshetitek, mikor lopok megint nektek hadihajót!”   

Istenem! De jó is volt!

Akkor is, ha a tanév vége számomra mindig arra emlékeztetett, mint amikor a hosszútávfutó beér a célba: nem áll le azonnal, nehogy görcsöt kapjon. Még napokig arra ébredtem reggelente, hogy menni kell, felelünk, dolgozatot írunk, vizsgázni fogok... Az agyam ki volt facsarva. Újat nem voltam képes befogadni, a túlhajszoltságtól hányni tudtam volna, de kellett a betű.  

Olyan könyv, amit nagyon ismerek, de mégsem unalmas. Ami átvezeti az agyamat egy nyugalmasabb állapotba. Vagy tíz nyarat kezdtem Szabó Magda Abigéljével és a Születésnap című könyvével. Szertartás volt.  Aztán vagy húsz évig kezembe sem vettem egyiket sem. Akkor sem, amikor a színházban megnéztem az Abigélt. A napokban összeszedtem a bátorságomat, s előkerestem a két kötetet. Igen, bátorság kellett hozzá, mert nem akartam úgy járni, mint a Winnetou-val. Az első oldalak után ijedten tettem félre. Mit szerettünk ezen annyira nagyon? Féltettem a gyerekkoromat, nem akartam elveszíteni az illúziókat, hogy ezek micsoda izgalmas, fordulatos, jól megírt történetek voltak, a hős méltó arra, hogy hasonlót keressek, akibe majd beleszerethetek. Szerencsére Szabó Magda örök, s mivel a Születésnapot azóta sem filmesítették meg, a szereplők újraéledtek kamaszkoromból, kis idő után rátaláltak a hangjukra, amit én és csak én gondoltam ki nekik. A gesztusaikat, a történetüket Szabó Magda írta, de úgy láthattam mozogni őket belső vásznamon, ahogy csak én láthatom őket ezen a kerek nagy világon. Az Abigél már veszett fejsze nyele: Szerencsi Éva, Piros Ildikó, Básti Lajos és Garas Dezső hangján szólalnak meg a regényhősök, de szerencsére jó forgatókönyvet írtak a könyvből.

Mindez arról jutott eszembe, hogy ma tudtam meg: karácsony napján felkerült a YouTube-ra a Sándor Mátyás című filmsorozat, amit szintén nem láttam évtizedek óta. Gyorsan átküldtem a linket Csillának, de én még várok egy kicsit. Mi van, ha azzal is úgy járok, mint a régi filmekkel a végtelen vakációkból? Egyet sem tudtam jó szívvel megnézni, mert a felnőtteket szinte mindben idiótaként ábrázolják. Akkor is, ha az eredeti könyvben normálisnak írták meg őket.

Szóval, jöjjön vagy sem a drága Bujtor István az álruhás Antekirtt doktor szerepében? Még alszom rá egyet. Filmek nélkül megvagyok valahogy, de könyvek nélkül „az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan”.

[150]