Be kell vallanom valamit: nem nagyon értek a képzőművészetekhez. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy nekem soha, de soha nem volt rajzszakos rajztanárom, másrészt pedig felnőttként már nemigen volt időm pótolni hiányosságaimat ezen a téren. Így aztán előfordul, hogy olyan alkotás tetszik meg, amire a szakértők esetleg fintorogva reagálnak. De legalább Immanuel Kanttal vallhatom, hogy nekem is az a szép, ami érdek nélkül tetszik. Bár ez nem teljesen igaz: szép az is, ami megfogja a szememet, elindítja a fantáziámat, ami munkálni kezd bennem. S ilyen értelemben mégsem érdek nélküli – boldoggá tesz, ami azért elég nyomós ok, nem igaz?

Most odakint sötét van, a tegnap még vérvörös telihold és a legkitartóbb csillagok sem képesek áttörni a felhő- és ködfalon. Színekre vágyom. Az újabb adag pillecukrom négy rétegből áll, már majdnem szivárvány, plusz a porcukor – a puszta látványa is hizlal. De nekem most a lelkem éhezik. Ilyenkor kreatív emberek munkáiban szoktam gyönyörködni.

Tudtátok, hogy vannak olyan furabogarak, akik a tengerből kifogott uszadékfákat kiszárítják, s mindenféle házakat festenek rájuk? S amikor mind készen van, összeraknak egy kis városkát vegyesbolttal és világítótoronnyal? Nagyon bájos. Csak már nem tudom, hová is mentettem. Az iskolai dolgaimban nagyon precíz vagyok, minden mappákba van rendezve, de olyan kevés az az idő, amit nem munkával töltök, hogy nincs értelme almappákba gyűjtögetnem, ami érdekel. Találomra elindulok, s mindig találok valami újat. Most például egy varsói festőt. Ez a képe arra emlékeztet, amikor valami flashmob keretében horgolt takarókat tekernek a köztéri fákra és utcabútorokra, aztán minden csupa színes csillag, rövidpálca, félpálca, egyráhajtásos pálca és kúszószem... De rég horgoltam már!

Anna Silivonchik képeit nézve kicsit elfog az irigység: talán ha megtanultam volna rajzolni, másképpen alakul az életem. Itt van ez az egyszerű kis rajz: a Nap gombolyítja a fonalat, a nagymamák világszépet kötögetnek. És látod, mennyi gyengédség, óvó szeretet van benne? Féltő gondoskodás: sapka, sál, meg ne fázz! Nem kellenek hozzá a szavak. Gyönyörű!

Lassan vége ennek az évnek is. Bárcsak betakarhatnám a világunkat pihepuhán takaró, színes szavakkal, hogy megóvhassam attól, ami jön!

[146]

Anna Silivonchik képei itt vannak.