Gyerekként nagyon szerettem Kisjó Sándor humoreszkjeit, s ahogy zúg el felettem az idő vasfoga – le se tagadhatnám, hogy rajongok a képzavarokért is –, egyre többször érzem magam olyan szituációkban, amelyekről Kisjó is írt.

Az egyik szösszenete arról szólt, hogy a férj úgy döntött, csütörtök esténként a Szomjas Oroszlán nevű műintézetben fog kemény kártyacsatákat vívni a barátaival. Kihívóan nézett asszonyára, amíg ezt közölte vele, de a felesége csöppet sem ellenkezett, sőt, nagyon örült, hogy kicsit kimozdul otthonról az ura. Teltek a hetek, a férj roppant jól érezte magát ettől a férfias programtól. Aztán eljött a karácsony, s férfi a keresztfiától kölcsön kérte a frissiben kapott Robinsont, s beletemetkezett. Éppen egy izgalmas résznél járt, amikor az asszony felsikoltott, hogy jaj, siessen, el fog késni a Szomjas Oroszlánból. Mire a férj könyörgően ránézett,  s azt mondta: – Édes drága bogaram, ne kelljen nekem oda elmenni!

Ma reggel a pisztáciás kávé kortyolgatása közben – lásd tegnapi írásom – az a remek gondolatom támadt, hogy csináljunk valami szokatlan dolgot: menjünk el este (!) Lillafüredre, és nézzük meg a kivilágított vízesést. Olyan régen mozdultunk ki, nincs itthon se kicsi, se nagy, akihez igazodnunk kellene. Menjünk, ne habozzunk, felelte Misi. Majd szóljak, ha indulni szeretnék.

„Itt ülök csillámló sziklafalon” – szólalt meg bennem József Attila gyönyörű Ódája, pedig akkor még csak a nappali kanapéján ültem, s találtam egy kenyérsütős videót. Anno, a covid alatt, amikor a fél ország kenyeret készített, engem a láz sütögetett, aztán meg volt annyi meló az online tanítás alatt, hogy örültem, ha valamelyik fiú a pörköltet átvállalta tőlem, így tehát ez a házi kenyeres őrület kimaradt az életemből. De ez egy egészen könnyű recept. Minden van itthon hozzá. Kedvem is van. Gyerünk!

Amíg a gázon készült a resztelt sertésmáj, addig összeeszkábáltam egy kenyeret. Nyersen kicsit lazább lett a tésztája, mint a videóban, de nem mertem túl sok lisztet pótolni hozzá. Ahogy kisült, a színe is haloványabbra sikerült, mint szerettem volna, de az íze, az mennyei lett!

Közben kivittem az udvarra két adag ruhát száradni, majd néhány óra múlva sokkal vizesebben behoztam őket – hiába, a lenyugvó nap ereje másra való, nem ruhaszárításra. S ha már be volt gyújtva a sütő, begyúrtam gyorsan két adag pudingos linzert. Selejteztem a hűtőből, és szokás szerint mindent kisebb edényekbe pakoltam. Háromszor elmosogattam.

Mire mindennel elkészültem, szépen kezdett sürvedni. Misi felébredt délutáni alvásából, kérdően rám nézett, én pedig lerogytam a gép elé, s azt kérdeztem, hogy ugye nem muszáj nekünk feltétlenül ma elmennünk Lillafüredre...

[145]