Tegnap azt terveztük, hogy ma megünnepeljük Szentheverdel napját, vagyis csak lustálkodunk, maximum a hűtőig vonszoljuk el magunkat. Főzni nem kell, megesszük azt a pár darab fasírtot és rántott húst, ami már nem fért be a gyerekek csomagjába, meg a maradék levest, sült húst, süteményeket.
Aztán másként alakult.
A megszokás ötkor kidobott minket az ágyból. Kislattyogtunk a nappaliba, a laptopokhoz. Fél 11-re már mindenem fájt a fekvéstől. Az sem tudott feldobni, hogy úgy válogathattam a kávék közül, mintha egy mini Frei kávézó nyílt volna a konyhában: az itthoni piros Karaván mellé kaptunk hatféle kávékülönlegességet, s mivel Misi a covid óta nem érzi az ízeket, illatokat, engem ért a megtiszteltetés. A jaffás-praliné ízű kávét választottam. Édes volt, mint a bűn.
Újratervezés, mondta Misi, járjunk egyet, mert itt halunk meg a semmittevéstől.
Úgyhogy bejártuk az erdőt. Sok-sok őzlábnyomot találtunk, a rókák is visszatértek. Egy nyúl percekig bírta mellettünk a susnyásban meglapulva, aztán amikor Misi felnevetett, nem bírta tovább idegekkel, s elinalt. Gyönyörű idő volt, mintha nem is december vége lenne, hanem legalább március. Ezért miután hazaértünk, gyorsan kiteregettem az udvarra az ágyneműt, hadd legyen nap csókolta, szellő fújta illata, mint nekünk. Ez az egyik legtökéletesebb illat. Veri még a jaffás-pralinés kávét is. Pedig az valami csodás.
[144]
