Akit egyszer a kígyó megcsípett, a gyíktól is fél, avagy a macska, aki egyszer felült a forró kályhalapra, a hidegre sem fog felülni többé – nos, így vagyunk mi a lázas, hideglelős, végtagfájós állapotokkal. Lehet, hogy csak egy megfázás, de ha covid, nekem nem hiányzik belőle egy (igazolt) negyedik, nem akarom rángatni az oroszlán bajuszát. A két idős nagynénire sem lenne jó bajt hozni. Bármennyire fáj is, csak az ajtóig mentünk Csilla húgomnál tegnap, ott cseréltünk a családdal ajándékot, süteményt, a járdáról dobáltam a szoba ablaka felé a gyógypuszikat, amiket szegény nem is látott. Dühömben elbőgtem magam. Hát már soha nem fogunk megszabadulni ettől az átoktól?

Ahogy mondtam, az élet folyton felülírja a karácsonyi hagyományainkat, a régieket és az alakulófélben lévőket is. Csilláéknál akartuk összehozni a család másik felét, Keresztanyuval a fő helyen. Mióta bent van az otthonban, csak egyszer volt hajlandó hazajönni Székelybe, de nagyon elfáradt az utazástól és az élményektől. Csilla közel lakik, ott tavaly is jól érezte magát a sok fiatal közt, s amikor azt mondta, hogy elég volt, asztalt bontottunk. Mi meg ünneptől függetlenül bármikor szeretünk egy kicsit együtt lenni.

Mindezek után úgy éreztem, jár nekem némi kárpótlás. Csilláéktól a nyírmadai iskola utcájába mentünk bagolylesre. Kicsit megtréfáltak a drágák, mert a nyírfák ágai üresek voltak: átköltöztek a túloldalra, a fenyőgallyak közé. Onnan meresztgették rám a szemüket, éppen úgy, mint a Csillától kapott táskán a rajzolt madarak. Néhányan nem bírták a csodálatomat, szárnyra kaptak. Megkértem Misit, hogy fotózzon le a baglyokkal. Nem véletlenül nincs itt a kép: egész alakosan lelkendezek, a hátam mögött egy óriási sötét fenyőfával... De én sok-sok baglyot lefényképeztem.

Keresztanyut viselte meg legkevésbé, hogy elmarad a családi program. Jól érzi magát, ki van gömbölyödve, bizonyos gyógyszereket el is hagyhatott. (Mindenkit üdvözöl.)

Hazafelé folyékony arany ömlött az útra, a fák közé. A lemenő nap volt ilyen bőkezű. Nyírkércs előtt megálltunk, de ezt a látványt sem tudja visszaadni a telefonom. Az viszont érthetővé válik, miért hívnak mifelénk egy nyolcméteres kiemelkedést is hegynek.

A fény után az árnyjátékot is megcsodálhattuk. Kelet felé nemcsak a felhők voltak sötétek, de még a repülőgépek is fekete kondenzcsíkot húztak. Furcsa volt. De gyönyörű.

Elfáradtam délutánra, a gyerekek alig tudtak rávenni egy társasjátékozásra, de megérte: én gyűjtöttem a legtöbb zsetont a végére. A csodát! Igazából az együttlét volt a legjobb. Nem volt telefon, számítógép, munka, betegség. Csak a legfontosabb: a család.

[141]