Az emberek többségét semmi nem szórakoztatja úgy, mint mások bénázása. Adok ehhez némi muníciót, mivel nálunk ma bakiparádé volt.

A még tegnap elkészült, három különböző színű pillecukor az utolsó fázisra várt a hűtőben. Ahogy kiemeltem a tepsiket, rögtön rájöttem, hogy két dolgot elfelejtettem tegnap. Az egyik lényegtelen: kétrétegű cukrokat akartam, de nem egymásra öntöttem a masszát, hanem az új adagot külön tepsibe raktam. Üsse kő, kétannyi lett, az mindig jó. De elfelejtettem a sütőpapírra porcukrot hinteni, így az szépen rákötött az éjjel. Szóval minden egyes kis kockát darabonként kellett a kés fokával lesegíteni, mert nem lehetett csak simán lehúzni róla a papírt, mint ahogy eddig megszoktam. Hosszabb ideig tartott, tehát nagyobb volt a kísértés, s ki vagyok én, hogy ellenálljak egy habkönnyű, édes, gyönyörű, piros vagy sárga vagy kék – vagy csak a színhatás miatt egyszerre mindhárom – nyilemnyalom nyaflatynak? Szerencsére (?) belélegeztem némi porcukrot, így könnyebben lejöttem a szerről.

Életemben egyszer, egyetlen egyszer törtem másként a tojást, mint ahogyan Anya tanította, s az utolsó tojás romlottnak bizonyult. Akkor elmaradt a sütés, mert ki kellett dobni az összes tojást. Azóta kínosan ügyelek arra, hogy minden tojásfehérjét előbb egy kis tálkába csorgassak, s ha kiállja a próbát, akkor mehet a többi közé – így az sem fordulhat elő, hogy sárgája kerül a fehérje közé, mert akkor nem fog majd összeállni a hab. Ezt ma is betartottam, egyik tésztába ennyi, a másikba amannyi, a végén a legutolsó tojássárgáját megkönnyebbült sóhajjal beledobtam öt fehérje közé. Szerencsére egyben maradt, egy kanállal kisegítettem, s a habot is sikerült elkészíteni, de elhangzott néhány vállalhatatlan felszólító mondat.

A zserbó tésztájának hozzávalóit a robotgépbe pakoltam, s ahogy térültem, fordultam, arra lettem figyelmes, hogy a fiúk odaadóan nézik a görbe keverőszárat, s arról elmélkednek, hogy a gazda szeme is hizlalja a jószágot. Felvilágosítottam őket, hogy ettől még nem fog hízni a tészta, de ha három részre szedik nekem és befolpackozzák, akkor egy órán át is nézhetik, mert addig kell kelnie. Misi munkához látott. Még szerencse, hogy meghallottam a fólia recsegését, mert éppen pörgette egy vékony száron a tésztagömböcöt. Olyan szorosan és légmentesen lezárta, hogy minden háziasszonyok védőszentje sem tudta volna megkeleszteni.

A zserbóval párhuzamosan készült a vargabéles is. A zserbó hozzávalóit a netes receptgyűjteményemből néztem, a vargáét a kézírásosból. S mivel közben a fiúk is részt kértek a feladatokból, néha nem tudtam követni, hogy melyik tálba mit rakattam már. Arra azóta rájöttem, hogy az összes vaníliás cukor a bélesbe ment, a zserbó meg éljen meg a maga lekvárjából. Amiből egyébként az üvegben nem 750 gramm volt, mint amennyit a recept ír, csak 600, s az étcsoki sem 10 deka, mint régen. Hagyjuk. Csak így egyetlen recept sem stimmel.

A legnagyobb trauma akkor ért, amikor rájöttem, hogy a fagyasztóban réteslap helyett két csomag fagyasztott leveles tészta van. Már csak ki akartam göngyölni a lapokat, megsuhintani olvasztott vajjal, aztán adjad neki a túrós-cérnametéltes-tojásos-vajas tölteléket – sok mazsolával – ehelyett meg kellett várni, hogy felengedjen a leveles tészta, kinyújtani, etcetera.

A bosszúságért kárpótolt Misi pillantása, akit megkértem, hogy keverje simára a zserbóba való darált diót a cukorral és a baracklekvárral. Sőt, a tésztalapra is ő simította rá. Én addig nyújtottam a következő lapot. Ekkor megállt az én drágám kezében a spatula, rám nézett, s csak nézett, nézett nagy büszkén, amíg rá nem jöttem, hogy ő most tulajdonképpen egy hős, aki emberfeletti erőfeszítéssel kiállta a próbát, és nem nyalta le az édes tölteléket. Akkor még nem. Csak miután megdicsértem, milyen kis ügyes...

Betoltam a zserbót a sütőbe. Leroskadtam a gép elé, ahol egybemosva két posztot azt olvastam, hogy valaki kellemes helyesírási ünnepeket kíván.

S ekkor még csak fél 12 volt...

[139]