Kialakult szokásaimat megszegve ma délután nézegettem egy ideig a Facebook-hírfolyamot. Úgy tűnik, a mesterséges intelligencia által generált adathalász program legyőzte a korábbi évek kandallós, karácsonyfa előtt hasalós, full elegáns, ámde zoknis, napokkal szenteste előtt már ajándékot bontogatós műtermi felvételeket. Nosza, összeeszkábáltam én is a magamét: kerestem egy főiskolás fotót, a lehető legprimitívebb technikával – képmetszővel – kivágtam az arcomat belőle, aztán ráraktam egy random ismerős képére. Voilà! Természetes intelligencia, sufnituning megoldással. Falura jó lesz – mondták gyerekkoromban.
A napi örömöm persze nem ez volt. Végre összeraktam a karácsonyi menüt. Évek óta mindent számítógépen írok, itt viszont ragaszkodom a hagyományokhoz: kézzel, kék tollal, sima fehér papírra. Először felírom a fő ételeket, aztán a tervezett süteményeket. Végre nyilatkoztak a fiúk is, hogy ők milyen édességre vágynak: Misa idén krími szelet helyett joghurttortát kér, Bence vargabélest sok mazsolával. Akkor ugrik a tejszínes almatorta, mert már nem férne be a hűtőbe.
Mindegyiknek sorba szedem a hozzávalóit, aztán külön lapon összesítem. Ezzel a listával megyünk vásárolni, célirányosan, nem elcsábulva. Tisztában vagyok vele, hogy a 24. órában vagyok, de eddig még egyszer sem maradt el amiatt az ünnep, hogy későn láttunk neki a gesztenyelevesnek.
Holnaptól vakáció van. Minden rendben. Már csak a fiaim hiányoznak. Az én ünnepem majd akkor kezdődik, amikor belépnek az ajtón. Igazából jobban várom őket, mint a karácsonyt. Idegenek nem jönnek, Jézus meg itt lakik, a szívünkben.
[137]
