Ez a ködös, szürke idő a maradék életkedvemet is elveszi. Hiányzik a havas fenyőfák, háztetők látványa. Fehér teher alatt roskadozó tuját, tűztövist, kecskerágót akarok. Károgó varjakat a pilinkélő kavargásban. Cicák kerek tappancslenyomatát a járdán, ék alakú madárnyomokat az etető tetején. Gömböc hóembereket akarok az udvarokon. Nagy vesszőseprű karcolta mintákat a járdákon, a kapuk előtt. A bokrokon hintázó cinegét akarom, meg a tetőről óbégató hisztis kuvikot. (S persze közben a fülesbagolyról is álmodom.)

Ezek helyett ma karácsonyi pulcsis nap volt, amit egészen addig élveztem, amíg meg nem láttam a csoportképet – fehér szakállal simán levernék bármilyen Télapót.

Úgyhogy most vigaszt keresek a neten. Remek a film: az első hét percben megy a vonat az alagútban. Hol gyorsabban, hol lassabban. Néha halkan kattan valami, de amúgy teljesen tompa hangja van a vonatnak, hiába verődik vissza minden oldalról. Később rájövök, hogy villanymozdony húzza.

Néha úgy tűnik, mintha az alagút végét látnánk, de csak egy-egy lámpa világítja meg a falakat. Végül kijövünk a fényre, ott egy kihalt állomás. S ettől kezdve 10-15 másodpercenként újabb és újabb alagutakba kanyarog be velünk a vonat. A kevéske nyílt terepen bal kézről tavacska, erdő vagy autóút, jobbról hegyoldal. Havas hegyoldal. Havas erdő, havas út, havas tavacska. Ha lenne lovacska, az is havas lenne. Vagy minimum deres. De nincs. Csak temérdek hó. Alagutak. Fenyőerdők. Az állomásokon színes ruhába öltözött emberek. És nyugalom, végtelen nyugalom. Pont erre van most szükségem.

Norvég táj – norvég ecsettel, vagyis webkamerával – egy norvég mozdonyvezető szemszögéből.

Ha holnap sem lesz itt hó, megnézem, mit lát a finn masiniszta.

[135]

Videó itt.