Saját magamat is megleptem ma hazafelé jövet. Pepitában remekül hoztam a 2-5 éves kisfiúk szintjét. Az történt, hogy harmadjára jutottam át a Tesco körforgalom után a lámpánál, s így volt időm alaposan szemügyre venni az előttem álló autót. Már önmagában ez sem jellemző rám, mert a járművek közül engem a repülésre alkalmasak érdekelnek csupán, meg talán a régi gőzmozdonyok. Olyan simán átsiklik a tekintetem bármilyen menő sportkocsin, hogy ha a gazdája tudná, felmenne a vérnyomása. A színek talán vonzzák pár pillanatig a tekintetemet, de nagyobb figyelmet szentelek a kátyúknak, s a többi közlekedő inkább csak a biztonságos haladásom szempontjából érdekes.

Ennek fényében valóban merőben szokatlan, hogy le sem vettem a tekintetemet az említett autóról. Nagy volt és fehér. És annyira, de annyira tiszta, hogy egy parányi sárfolt sem volt rajta sehol. Amikor végre kikanyarodtunk, a jobbra menő sávba sorolt be, én pedig oldalról is lelkesen megcsodáltam. Komolyan, mint egy kisfiú. Csak nem kiabáltam szótagolva a típusát. De lehúztam az ablakot, hogy tényleg jól érzem-e: igen, új autó szaga volt! Sehol egy karcolás, egy lógó nejlonzacskó, szakadt, a kerékagyhoz tapadt csokipapír. S persze hiányoztak hátulról a fél kézzel kapaszkodó, a hidegtől ráncos arcú, láthatósági mellényes munkások is. Bár ehhez a csodatiszta kukásautóhoz fess olasz fickók illenének, csillogó, fekete hajjal, minimum 42 foggal - csak felül. Most miért? Köztisztasági krokodil. Csak itt, csak most, csak önöknek, az advent jegyében.

Jöhetne már a téli szünet...

[134]

Pietro és társai