A nap legnagyobb öröme, hogy csak egyet kell aludnunk, s végre péntek, vége lesz a hétnek, amelyen nemigen láttunk napsütést. Ez sokat rontott a mai hangulatomon. Zúzapörkölttel vigasztaltam magam. Amíg ettem, csak remek dolgokra gondoltam, aztán az utolsó falatnál már jött a lelkifurdalás. S ha már úgyis ostorozom magam, gondoltam, akkor belefér még egy kis édesség. Férni fért volna több is, mint a kisujjnyi ukrán csoki meg a két kanál jégkrém, de most odabent harcolnak, hogy ki vette meg előbb a visszaútra szóló jegyet.
Amíg eldöntik, azért igyekszem összekaparni pár morzsát a kulináris gyönyörökön kívül. (Ó, ne beszéljünk evésről, jó?) A testem alulmaradt ugyan a karcsúsodásért vívott küzdelemben, de az agyamat nem hagyom. Ez már a 30. nap az újabb százból. Az nem lehet, hogy ne találjak valami jót benne!
Reggel például újra kiáltoztak a kuvikok. Azóta nem hallottam őket, amióta a nyírmadai erdei fülesbaglyoknak hozsannáztam, a mi kuvikjainkat meg hisztisnek neveztem. De visszajöttek, s olyan hangokat adtak ki reggel ötkor, hogy az emberek világában 20 éve még kaptak volna egy makarenkói pofont, hogy megnyugodjanak.
Délután láttam az autóból Kőlapos környékén vagy kéttucatnyi darumadarat fenn az égen. Hogy hazafelé szálldogáltak-e, mint a nótában, azt nem tudom, de északnyugatnak tartottak, ék alakban.
Amíg átöltöztem, megcsodáltam a tűztövist az ablak előtt. Az egyetlen színfolt ebben a szürkeségben. A legjobb ötlet volt ide ültetni, még akkor is, ha lassan lebontja az ereszt, lehorzsolja a falat, s egyáltalán nem lehet tőle kilátni. De miért is akarnám én az utcát nézni, amikor a tűztövis narancssárga bogyóiban gyönyörködhetek?
Szóval: három kicsi öröm kitesz egy nagyot?
[130]
