Gyermekkorunk édességeire gondolva kell egy laza mozdulat, amivel megtörli az ember a szája sarkát, mert beindul a nyálelválasztás.

A csomagolás látványa is elég, hogy fel tudjam idézni az ízeket a Tibi csokitól a piros mogyorósig. Sokféle nugát, ostya és krémcsoki... Utasellátós csokiroló... Négercsók! Még a konzum szaloncukorra is nosztalgiával emlékszem, bár akkor utáltam. Nem tudom, ki hogy volt vele, de a mienk mindig olyan kőkemény volt, hogy hiába nyomogattuk, nem tudtuk megállapítani, milyen fajta lehet a rojtos szélű sztaniolban. Nem merném epresnek és csokoládésnak nevezni őket, mert az ízük távol állt mindkettőtől. Széttörni nem bírtuk, késsel nem bánhattunk még, maradt a legősibb módszer: bele kellett harapni. Ha rózsaszín volt a belseje, akkor visszacsomagoltam, ha barna, akkor elvoltam vele aznap este, mert rágni nem nagyon lehetett. (Igen, beleharaptunk! Ne fanyalogj, pláne ha falusi gyerek voltál, mert te is ott csimpaszkodtál a fúrott kútba! Egymás után ittunk, mindenki megnyalintotta a kifolyó alját, nem is volt az rozsdás soha.)

A régi csokoládékból néha lehet kapni utánzatokat, de kettőt-hármat kóstoltam meg csupán, mert nem váltotta ki azt az eufóriát, amit vártam. A papírja ugyanaz, de a receptúra bizony sokat változott. Inkább nem rombolom le magamban az ízemlékeket.

Egyetlen édesség van, aminek a zamatát nem tudom felidézni, mert soha nem kóstoltam. A dobozát viszont nagyon jól ismerem, mert a tágabb családban több is akadt belőle. Bizony-bizony, a mi fajtánk a nőknek abba a táborába tartozott, amelyik a varróeszközöket nem a dán vajas kekszes fémdobozban tárolta (Bah!), hanem a gyönyörű Százszorszép desszert papírdobozában. Nem is tudom, hogyan került ma elém egy ugyanilyen bonbonnak a képe.   

A kezem még emlékszik a helyes technikára: óvatosan, egyik kéz két ujjával meg kellett fogni a papundekli tető két szélét, a másikkal ugyanúgy az alját, nem volt szabad csak a peremét felfelé húzni. Ha jó volt a mozdulat, kis szisszenéssel csúszott egymáson a doboz két része. Belül selyemfényű- és tapintású cérnák, tűpárna színes fejű gombostűkkel, a virágkosarat formázó tűkészlet a nagyság szerint sorakozó varrótűkkel – a kedvencem a zsákvarrótű volt. S gombok, mindenféle formájú, anyagú, színű gomb! Ha jók voltunk, megkaphattuk a gubancot. Ez a hímzéskor levágott maradék fonalak gordiuszi csomója volt. Néha még 20-30 centis is akadt köztük! Kaptunk egy darab újságpapírt, kis rudacskákat sodortunk belőle, s a gubancból kihúzgált fonalakat – mi csak cérnának hívtuk – szépen feltekergettük. Az így kapott spulnikat sorba rendezgettük. Hogy mi lett a sorsuk? Soha nem kérdeztük, valószínűleg kidobták őket, hiszen semmi másra nem lehetett használni őket, csak a kislányok energiájának lekötésére.

Istenem, mennyivel egyszerűbb világban éltünk! S mennyire élveztük! Még akkor is, ha a Százszorszép desszertnek csak a dobozát ismertük, s ha egyszer a cérnák helyett színes csokikat találtunk volna belül, azt kérdeztük volna: Boriska nénje, miért tartasz bonbont a varródobozban?

[127]

 A kép forrása itt.