Nem akarok hosszan elmélkedni a szerencséről. Könyveket lehetne írni erről a témáról. Legyen elég annyi, hogy többnyire kevesebb van belőle, mint amennyire szükségem lenne. A régi vicc poénja jut eszembe a tyúkszart megkóstoló rendőrökről: „Még szerencse, hogy nem léptünk bele!” – na valahogy így állok szerencse dolgában.

Egy mai példa: Misa fiam a kínai fogások mellé kért néhány szerencsesütit. Itthon bontottuk csak fel, mindenki választhatott a kupacból. „Jókedved átragad másokra is” – olvassa Bence. S igen! Nem lehet nem mosolyogni, ha nevetni kezd. Ma oldalról néztem, ahogy fizetett az üzletben. Olyan harmónia sugárzott az arcáról, hogy megbámulták az idegenek is.

Misa egy kicsit hezitált, aztán mégsem azt vette el, ami fölé először tette a kezét. Mivel sok éve nem volt dolgom tésztába csomagolt szerencsével, én voltam a leggyorsabb. Hát... Ez állt a keskeny papírszeleten: „Sok munka után siker koszorúzza tetteidet.” Szépen vagyunk, nekem még a szerencsém is úgy kezdődik, hogy dolgozzak sokat. A végén pedig megkoszorúzzák a tetteimet. Basszus, milyen siker már, hogy halálra dolgozhatom magam, s még ezt nevezik szerencsének!

Misa szerint ebben az egészben az a szerencse, hogy ő húzta az a cetlit, amelyen valami titkos hódoló érdeklődése áll, s nem az apja, mert az nekem milyen rossz érzés lenne már. Ez egy nagy pillanat volt, akkor is, ha ez az egész csak egy hülye játék random gépi szövegekkel. Mert a felnőttkor küszöbén a gyermekem az én boldogságomat a magáé elé helyezte, hiszen ott van az ő szerelme is, aki esetleg komolyabban veszi ezt a szöveget nálam, akinek kis túlzással Ferenc Jóska is mondhatta volna, hogy kisztihand.

Csodálatos gyermekeim vannak. S ettől most tényleg szerencsésnek érzem magam.

 [125]

A cím idézet Arany János verséből (Válasz Petőfinek)