Reggel és délelőtt havas eső esett, aztán átváltott sima esőbe. Taknyos, nyúlós, álmosító idő volt egész nap. A hetedik óra után Ritával együtt indulunk, egymáshoz közel szoktunk leparkolni. Szürke ég alatt a szürke utcán szürke arcú emberek. Néhány vigyori fiatal az osztályomból ránk köszön.

Megállunk a parkoló sarkánál, szitál ránk az eső, és az Édes Annáról beszélünk. Bent a melegben is megtehettük volna, de így jött ki a lépés. A kolléganőm érdektelen, minden empátiát nélkülöző tanulói reakciókról beszél. Fáj, nagyon fáj mindkettőnknek. Milyen világ lesz itt, ha a leendő értelmiséget hidegen hagyja az irodalom? A minap azt találtam mondani, hogy a biológia, kémia, matematika fontos, hogy orvos, mérnök lehess, az irodalom meg ahhoz, hogy ember maradj. Eszembe jutott édesapám, aki olvasta a Világirodalom Remekei-sorozat valamennyi kötetét, s ismerte a magyar klasszikusokat is. Szakmunkás volt. Gyári melós. De bármikor idézett a Bánk bánból vagy Az ember tragédiájából. Az Indul a bakterház meg Rejtő könyveinek poénjait mindet tőle tanultuk.

Rita felvázolja a következő heteket: Kosztolányi után Móriczot veszik. Őt is szeretem. De Mikszáthot még jobban. Adyról meg már ne is beszéljünk – intek, s nevetve fordulok az autóm irányába. Teljesen ismeretlen fiatalember jön velem szemben, macskányi kutya a felvezetője. S mosolyog a szeme, a szája sarka. Hallotta az utolsó mondatainkat. És egyetért. Hurrá, Rita, mégsem vagyunk egyedül! Tán olyat is találnánk, aki érti a hexametert is...

[123]

A zöld fenyőfánk is szürkének látszik, de a legtetején énekelt egy madár. Nem zavarta az eső. Még soha nem hallottam ezt a nótát. Kedves fogadtatás volt.