Hogy én hogy utáltam kiskoromban, amikor valaki belehajolt az arcomba, s azt kérdezte: „Osztán kit szeretel jobban, anyát vagy apát?” Nehezen viseltem ennek a szituációnak minden elemét az érdeklődés látszatát keltő mesterkélt mosolytól az osztánig, az meg rémülettel töltött el, hogy nekem valamelyik szülőmet jobban – a másikat ezek szerint kevésbé –  kellene szeretnem.

Felnőttként meg volt már részem olyan kioktatásban, mely szerint az nem létezik, hogy valaki mindkét gyerekét egyformán szeresse.

Furcsák az emberek, nagyon furcsák. Miért nem mindegy nekik, mások mekkora hőfokon lobognak a családtagjaikért?

Most a Kicsi van itthon. (Kicsi? Már rég majd egy fejjel magasabb nálam.) Öröm vele is minden pillanat, mint egy hete a Naggyal volt. De soha nem méricskéltem az érzéseimet patikamérlegen. Miért is kellene? Hogy megfeleljek valakiknek, akikhez nem volt kegyes az élet, s okuk van a csökkentett kalóriatartalmú szeretetre?

A gyerekeim az akkumulátoraim. Belőlük töltekezem. Szerencsés vagyok. Most például mehetek rasztát cirógatni.

[118]

A fotó kissé félrevezető: nem az orrába turkálok a gyereknek, hanem azt nézem, milyen anyagból van az orrpiercingje.