Bizonyára mindenki átélte már azt a helyzetet, hogy valaki egy jelentéktelen, apró dolog miatt nevetni kezdett, aztán nem bírta abbahagyni. Az iskolában az időjárási fronttal szoktuk magyarázni, ha egy gyerek izgágább a megszokottnál, de ez több annál. Látszik, hogy már szívesen abbahagyná, de nem tudja. Folyik a könnye, minden látható bőrfelülete lángvörös, összegörnyed, bebújik a pad alá, kínjában már trágár szavakat nyöszörög, s bármit mondanak neki, nem marad abba a nyihogás. Olyan hangokat ad ki, hogy a többiek már azon kacagnak. Régen azt mondták, egy bolond százat csinál, meg hogy a hülyeség ragályos, de most a gyerek személyiségi jogai és az az érzékeny kis lelke sérülne, úgyhogy az ember csak legyint, nem szól semmit, kivárja, amíg elül a vihar. Előbb úgyis sóhajtozni fog, aztán csuklani, majd felnyerít, s kezdi elölről, de már fájnak a hasizmai, úgyhogy pár perc múlva majd kifekszik a pad tetején, s elhallgat. A társak provokálják egy-egy kisebb, dallamos kacajjal, de az áldozat a légvételét próbálja szabályozni – esetleg kimegy a mosdóba, amíg nem késő. S folyhat tovább az óra.

Ti mikor kacagtatok így utoljára? Én ma délután. Szépemlékű Regős Bendegúz mondta az Indul a bakterházban, hogy „Nem vót énnekem semmi sürgős dógom az életembe, mégis annyit futkároztam,hogy ne tovább.” Én is így jártam. Semmi vidám dolog nem vett körül, aztán egyszer mégis becsapott a ménkű, s nem volt megállás.

Az úgy kezdődött, hogy kb. egy éve sajátos módon használom a Facebookot. Nem a hírfolyamot görgetem, hanem rákeresek néhány csoportra, amelynek tagja vagyok, s ott olvasgatok. Igazából többnyire nem is látom az ismerősök posztjait, csak ezeket a bejegyzéseket. Érdekes viszont teljesen ismeretlenek dolgaiba beleolvasni: egy ártatlan téma, mondjuk egy húsleves receptje alatt a 7-8. hozzászólás már mások alázása, becsmérlése. Furák lettek az emberek. Így került elém a csak nőknek szóló zárt csoportban egy olyan bejegyzés, hogy a – névtelenül posztoló – asszonyka anyósa teljesen váratlanul szokott beállítani, mit tehetne ez ellen. És akkor beindult a gyűlölködő kommentek sora. Mert a magánélet, meg nincs joga, és mit képzel, az enyém is, az anyám meg pláne, na velem próbálná...

Inkább ki is léptem az oldalról, rákerestem egy orosz képzőművészre, akit évek óta követek. Ő Екатерина Козуненко. Ahogy néztem egyik kedves nemezfigurát a másik után, úgy melegedett meg a szívem. S akkor jött ez a kis csoport... Elképzeltem a posztoló asszonyokat, ahogy megjelenik a rokonság az ajtóban, s azt kiáltják: Meglepetés!!!

Sajgó bordákkal írok, néha még rám tör a csuklás, vállalhatatlan vagyok. Egész életemben tartottam magam ahhoz, hogy úrinő nem röhög, csak a ló, de erre nincs jobb szó. Mindenkit érhet meglepetés...

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

[117]

A kis csapat eredetije itt van.