A Szabolcsi Szépíró-kör felolvasóestje volt ma este Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Kamaratermében.
Közreműködött (félkörben) jobbról balra: Ménes Attila, Csabai László, Oláh András, a moderátor és szervező Kováts Judit, bal szélen Béres Tamás. Én pöttyösben iszom Attila szavait.
Nekem boldog lubickolás volt. Köszönöm a meghívást, köszönöm mindazoknak, akik eljöttek, s azoknak is, akik tervezték, de nem jött össze valamiért!
Két régebbi írásomat olvastam fel. Mivel kicsit belenyúltam az eredeti szövegekbe, ide teszem mindkettőt.
A fotót Pusztai Sándor készítette, az eredeti és még 12 itt látható.
[114]
Majom a köszörűkövön
Sokféle bátorságot ismerek. Lenyűgöznek például az ejtőernyősök, akik boldog örömmel vetik ki magukat a semmibe, vakon rábízva életüket némi vászonra és kötelekre. A tűzoltókat szent borzadállyal csodálom – ezt bizonyára nem kell magyaráznom. Sosem tudnék bányában dolgozni, árammal foglalkozni, a háztetőt meglovagolni. Aki ezekre képes, ámulatom tárgya. De a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam, édesanyám volt.
Anya kicsi, vékony és törékeny volt, aki kitért a konfliktusok elől. Csipetnyi megalkuvással indult a dolgoknak, szüntelen készen állva a visszavonulásra – cselédsorsú szülei vére csordogált benne is. Még tisztelettel övezetten, bár már akkor is alulfizetetten élte a falusi pedagógusok életét. Autónk nem volt, kerékpár jelentette a falu végéről a mobilitást. Húgom és én már elkerültünk a háztól, Apát elvitte a hajnali sárga busz a munkába, Anya és az öcskös iskolába készülődtek. Kitolták és a ház falához támasztották a kerékpárokat: Anyáé ócska Csepel, Csabáé is régi, de egyedi mintájúra festett: fehér alapon randa fekete foltokkal éktelenített vázú gyerekjárgány. Csaba visszament, a hátára vette a táskát, Anya is kicipelte a cekkert az örök dolgozatfüzetekkel – de a járdán csak egy bicikli árválkodott, a kisebbik, a férfivázas eltűnt. Határozottan tudták, hogy mindkettőt kitolták már a fészerből, de azért újra benéztek: a reggeli naptól káprázó szemüknek kellett pár pillanat a benti félhomályban, ezért körbetapogatóztak, de semmi. A kapu nem nyikorgott, Néró nem ugatott, tehát idegen nem járhatott az udvaron. Felszívódott?
Tétován nézelődtek a kapuban: jobbra négy ház, aztán a falu végét jelző tábla után a Mózsi domb, majd az erdő, a túloldalon szántóföld, mögötte a Négyes, a Záhony felé tartó műút – néhány kék pille száll, méhdöngés, a hátsó udvaron tyúkok káricálnak. Csönd. Sehol egy lélek. Csak a falu felől jön lélekszakadva egy ismerős, már messziről kiabálja, hogy most tekert el mellette egy orosz katona, hosszú lábaival úgy ült a Csaba biciklijén, mint majom a köszörűkövön.
Jobbról, le a dombon, az erdő felől ekkor váltott ki a fák közül a szántásra egy szakasznyi egyenruhás. A határban, a Vitéz-háznál szoktak tanyázni az oroszok, ott gyakorlatoznak, vagy Isten tudja, mit csinálnak, senki nem mer a közelükbe menni, azt mondják, vademberek. Végig sem gondolva, mit csinál, Anya felpattant a biciklire, megindult a katonák felé. A közelükbe érve kirúgta maga alól a járgányt, s rohant át a puha barázdákon, egyenesen a parancsnokhoz. Hangosan kiabált, először magyarul, majd oroszul – szerintem maga sem tudta, hogy ilyen szókincs van a birtokában: mit gondolnak, hogy éppen egy kisgyerek biciklije kell nekik?
A tiszt próbált közbevágni, hiszen valójában fogalma sem volt a történtekről, de Anyát nem lehetett leállítani. Talán lelőni igen, de szerencsére azok az idők már elmúltak. Biztosították róla, hogy előkerítik a kerékpárt, tisztelegtek a minden ízében reszkető, feldúlt asszonynak, majd elsomfordáltak.
Persze nem ők adták vissza a bicajt. Ahhoz kellett másik két bátor ember: az öcskös meg egy mindenre szer osztálytársa. Meglátták az iskolaablakból, hogy merre menetelnek a ruszkik, utánuk osontak, s egyszerűen visszalopták. A sors furcsa fintora, hogy később mindkét srácból rendőr lett…
Bár bátor tette nem járt eredménnyel, soha nem feledhető, hogy a kisfiáért az én vékony, törékeny édesanyám képes lett volna végigpofozni az egész Ideiglenesen Hazánkban Állomásozó Szovjet Déli bagázst.
Nem vagyok tökéletes
Bevallom, engem szórakoztat saját tökéletlenségem, amíg azzal nem ártok senkinek. Az élet oly sok pontján kell maximalistának lennem, hogy egyszerűen szükségem van pár dologra, ahol félrecsúszik a glória, foszlik a szivárvány, recseg a hanglemez, felválik a tapéta, kilóg a gatyamadzag – igazából csak húzom az időt, mielőtt színt vallanék. Amúgy is ritkán térek rögtön a lényegre, ez is egy gyenge pontom. Megint elmondok előbb egy-két történetet.
A jogosítványomat elsőre megszereztem ugyan, de nem szerettem a vezetést. Renault-n tanultam, az öcsémnek Trabantja, a vőlegényemnek Wartburgja volt, ez háromféle sebességváltót jelentett, ebből kettő egymásnak pont ellentétesen működő kormányváltó volt. Ezek alkalmazása meghaladta a képességeimet.
Kirándulni mentünk, egy néptelen szakaszon ki akartam próbálni a friss jogosítványomat, de már az indításkor egyszerűen beesett a kuplung, alig tudtunk hazajönni. Nem tudom, sikerült-e még valaha valakinek az a mutatvány, hogy a 41-esről Baktánál lekanyarodva a kettes helyett hátramenetbe tegye a sebváltót – nekem összejött, csak szegény Trabi… Aztán megoldódott a gond, lett házunk, de nem volt autónk, majd jöttek a gyerekek, öt évre be voltam zárva. Summa summárum: kimaradt vagy nyolc év vezetés az életemből.
Gyesről visszatérve lassan belejöttem a dologba, mint kiskutya az ugatásba. Igaz, a jogosítványomba be lehetett volna írni, hogy csak Ramocsaháza – Székely viszonylatban használatos: elvezettem a suliig, aztán szépen haza, de nagyjából ennyi volt a tudásom. S akkor jött az én drága Keresztanyám, hogy el tudnám-e vinni Berkeszre egy temetésre. Most mit mondhattam volna? Igen. Alig vártam, hogy a férjem hazajöjjön, befejezze a vacsorát, hiszen el kell mennünk Berkeszre – próbaútra. Megadóan ült az autóba, megnéztük, hogy az amúgy kb. három-négy kilométerre lévő temetőhöz hol kell lefordulni, hol lehet parkolni, merre tudok majd hazaindulni stb. Ó, hát ez nem lesz nehéz! Óriási parkoló, majd leállok rögtön a ravatalozónál, ne kelljen sokat gyalogolni.
Ahogy azt Móricka elképzeli – ezt gyakran mondogatom, mert a kis fickó kb. olyan naiv, mint én.
Kiderült, hogy három nénit kell vinnem. Sebaj, kényelmesen elférünk.
Beszálltak, s egyszerre azt sóhajtották: - Na, Isten segítsen!
Egek, lebuktam, tudják, hogy nem tudok vezetni! (Később kiderült, hogy ezt így szokás mondani, maximálisan megbíztak bennem.)
Baj nélkül odaértünk Berkeszre, de a parkoló már dugig volt autókkal. Jó messze két kocsi közé tudtam bepréselődni, persze annyi eszem nem volt, hogy a néniket kitegyem a szélén, így aztán döcögtek és dünnyögtek, dünnyögtek és döcögtek. Nem vettem magamra, mással voltam elfoglalva: azon morfondíroztam, hogyan fogom megtalálni az autót. Kék, nyugtatgattam magam, kék, arról felismerem. Aha, Móricka…
A szertartás után kis dombra álltam, végignéztem a parkolón, s legalább öt kék autó volt abban a sorban, ahová álltam. Jól van, fiúk, nevessetek ki, de fogalmam sem volt, melyik az enyém. Sem a típus, sem a rendszám nem rémlett. Gond nélkül megjegyzek kisezer évszámot, de ez a három betű-három szám sok nekem. Kértem, hogy várjunk, hadd menjenek el a többiek, nehogy útban legyünk, ahogy tolatnak kifelé. Szépen indult is mindenki, csak három kék autó maradt. Akkor eszembe jutott, hogy egy piros biszbaszt akasztottam a tükörre.
Végül arról ismertem rá a kis drágámra. Mondjuk, mellette egy kék Merci állt, a másik meg az az irányjelző nélküli fajta volt, de nem örültek volna, ha belepróbálom a kulcsomat bármelyikbe is… Mert egy havas téli délután olyat is csináltam egyszer a Tesco parkolóban… S az azóta eltelt 25 év alatt csak hülyébb lettem ezen a téren…
Szóval ilyen előélettel azt kell olvasnom, hogy kitaláltak valami szuper festéket, amivel az autónk a hő hatására megváltoztatja a színét. Értitek? Hogy még ennyi támpontom se legyen? Esik a hó, az eső, és leolvad az eredeti színe?
Még mit nem!
Elképzeltem: állok tanácstalanul a parkolóban, és még segíteni sem tudnak nekem, mert nem tudom a típust, a rendszámot, de még a színét sem az autómnak. Hát, reggel hétkor +15 fokban, enyhe napsütésben kék volt… Inkább valami olyasmit találjanak már fel, amitől a magamfajta recsegő tapéta, foszló gatyamadzag, izé, azonnal megtalálja a kocsiját. Mondjuk, ha már váltja a színét, a tetején jelenjen meg ez a szöveg, hogy EZ A TE AUTÓD. Vagy várjál, ez sem lesz jó…
